Kutatni a magyarságot? Miért is ne? De ne „így”. Hanem pont fordítva.

„Családtagjaikkal együtt az egykori középkori királyság egész területén a köznemesek számát mintegy 80 000 főre becsülhetjük, amely az egész ország összlakosságának körülbelül 2,5 százaléka volt.” (Pálffy Géza: A tizenhatodik század története, 2000)

„Hazánkban az 1848-ki törvény hatályba léptéig a nemzetet csak a nemesrend képezé.” (Nagy Iván: Magyarország családai, 1857)

„Ahol jobbágy és nemes állt egymással szemben, ott nincs nemzet, tehát nincs nemzeti identitás.” (Gyáni Gábor történész, 2020)

Bayer, Gáthy, Faragó, Jakó, Báthory, Frankfurter, Klenovits, Kollanda, Bárány, Jármy, Mező, Baráth, Solymossy, Benkert, Gulácsy, Okolicsányi, Lavner. Nevek a családfámról. A mellékágakon továbbhaladva: Kövér, Müller, Csizmadia, Lantos, Döblinger, Szászfai, Pápai, Rausch, Száhlender, Ficzere, Juriss, Loósy, Havassy, Borhy, Raitsits, Krucsay, Séra, Unger, Gyermek, Eötvös.

A közös bennük? Magyarok mindannyian. A különbség: ég és föld, és semmi különös.

(id. Bayer Antalné) Báthory Etelka osztályképe 1884/1885-ből - hátulról a második sorban jobbról a negyedik a dédanyám

Volt köztük földbirtokos és kisiparos, gyógyszerész és jogász, vasúti tisztviselő és festőművész, orvos és borász, építész és tanár, katona és pszichológus, írónő és feltaláló, cukrász és törvényszéki vegyész, minisztériumi osztályvezető és újságíró, pesti és vidéki. Volt köztük nagycsaládos és egyke, volt, aki kilenc gyereket szült vagy nemzett, és volt, aki egyet sem. Volt, aki fiatalon megözvegyült, és sosem házasodott újra, és volt, aki kétszer is elvált, noha az ő idejében ez még nem nagyon számított társadalmilag elfogadott dolognak. Volt köztük katolikus, református, evangélikus és izraelita. A ma élő rokonságban vannak hívők és nem hívők egyaránt. Semmi különös, mondom.

Jobbról a második nagyanyám, ifj. Bayer Antalné Faragó (született Frankfurter) Aranka a testvéreivel, 1918-ban

Vannak a nevek közt olyanok, akik a 17. század közepéig, 18. század elejéig tudják levezetni a családfájukat. Vannak olyanok is, akik a 19. század közepén költöztek Magyarországra, a Habsburg-birodalom egy másik részéről. Voltak köztük kiváltságosak, és voltak olyanok is, akik nem tartoztak az I. világháború előtt szavazati joggal rendelkező 6,5 %-ba, nem volt beleszólásuk az ország közös dolgaiba, hiába éltek itt több száz éve. Volt köztük 1848-as nemzetőr, volt, aki a Galilei-körbe járt, volt, aki Prohászka Ottokár odaadó híve volt, volt, aki 36 hónapot töltött az orosz fronton az első világháborúban, volt, akit az otthonában ért szovjet bomba 1945 első napján, volt, aki Raoul Wallenberg segítőjeként zsidókat mentett, és volt, aki a nyilasok által elhajtott munkaszolgálatosként sosem tért haza a családjához. Magyarok mindannyian.

Távoli rokonunk, Bayer-Krucsay Szonja és báró Eötvös László főúri esküvője a Mátyás-templomban 1930-ban

„Hazánkban a római katolikus egyházban az ellenreformáció kezdetén tartott 1611. évi nagyszombati zsinat intézkedett az anyakönyvek vezetéséről. A nagy változás 1625-ben következett be, amikor Pázmány Péter esztergomi érsek az V. Pál pápa által kiadott Rituale Romanum-ot az egész országban kötelezővé tette.” (Megjegyzés tőlem: értelemszerűen a római katolikusok számára.) „A folyamatos és általános érvényű anyakönyvezés a történelmi Magyarországon (az északi megyék kivételével) csak a törökök kiűzése után kezdődhetett el.” (A Magyar Nemzeti Levéltár honlapjának genealógiai tájékoztatójából.)

„Történelmi forrásainkból a legnagyobb fáradság mellett csak egyes izeket, – de folytonos nemzék-kapcsolatot nem – merithetünk. Oklevél-gyüjteményünk csak Mátyás koráig terjed; az sem teljes. A későbbi korból itt-ott elszórva nagyon kevés az, mi sajtót látott.” (Megjegyzés: a mai magyar nyelvben az „izek” részeket, a „nemzék” nemzedéket jelent.) (Nagy Iván: Magyarország családai, 1857)

Mátyás király koráig – vagyis az 1458 és 1490 közötti időszakig. Jó régen volt, de fél évezreddel a honfoglalás után. A néhány évvel ezelőtt közreadott genetikai térkép szerint Magyarország mai lakossága leginkább a közvetlen szomszédokhoz hasonlít.

vajon így volt ez már akkor is, amikor Thuróczi krónikája szerint „Magyarország egész népe” a város (Buda) széles utcáit járva, nagy hangon lármázva kinyilvánította, hogy Mátyást akarja királynak? Ott voltak az én őseim közül is páran a Duna jegén? (Aligha, hiszen ez az egész csak egy legenda, a királyválasztást az egymással szemben álló oligarchák vajazták le egymás közt, és Thuróczi, aki még Mátyás életében írta meg a művét, csak annyit ír a Dunáról, hogy a folyó befagyása miatt a Garai-Újlaki csoport nem tudott volna arra elmenekülni, ezért kényszerült az alku megkötésére Mátyás nagybátyjával, Szilágyi Mihállyal.)

Egy Árpád-házi király maradványainak a DNS-elemzése nem mond el semmit mindazokról, akik nem az ő leszármazottjai. Össze lehet rakni szegény Mátyás királyt, és meg lehet cáfolni a reményét, hogy kimutatható rokonsága Julius Caesar Marcus Valerius Messala Corvinusszal, Augustus császár egykori konzultársával, aki részt vett Pannonia meghódításában. (Bizony, utolsó nemzeti királyunknak nem a szerb vagy román származáshoz való viszonyulás járt a fejében, nem a honfoglaló magyarokhoz akarta kötni magát, és nem is azt akarta bebizonyítani, hogy apja, Hunyadi János Luxemburgi Zsigmond törvénytelen fia volt, vagyis neki már csak ezért is jár a magyar királyi trón. Hanem az antik Rómához kereste a kapcsolatot, hiszen a császári címre áhítozott, birodalmi dinasztiát akart alapítani.)

Genetikailag őseim nem köthetők erős szálakkal sem a honfoglalókhoz, sem senkihez, aki a 17. század előtt élt Magyarországon. És a kedves olvasóimé sem.

2,5 százalék volt a nemesség aránya a középkorkutató szerint. Ez nem éri el a mai parlamenti küszöböt, egy kamupárt támogatottságához hasonlítható. A Magyarország lakosságának túlnyomó részét képező 97,5 százalékról alig tudunk valamit. Voltak ugyan összeírások a jobbágyságról – a legrégebbi, a Regesta Decimarum Sárosiensis 1570-ből maradt fent – de ezek is csak családneveket tartalmaztak, rokonsági kapcsolatokat nem. A kutatást az is megnehezíti, hogy a családnevek/vezetéknevek használata csak 17. században terjedt el Magyarországon, kötelezővé II. József tette 1787-ben.

Összeköt minket a múlttal a nyelvünk, finnugor gyökereivel, török, szláv, német és latin rétegeivel, amelyek egymással kombinálódva alakították ki ezt a teljesen egyedi elegyet. Árpád apánkkal aligha értenénk könnyen szót, és a legrégebbi fennmaradt, 1440 körül keletkezett Jókai-kódex olvasása is komoly kihívás elé állítaná az értelmezésben kevéssé járatosakat (azt pedig, hogy melyik betű milyen hangnak felelt meg, csak találgatni tudjuk):

„Mÿ vronknac  ies{us} cristusnac gyczeretÿre es gyczewsegere es my atyancnak  bodog ferencznek : yrtattanak meg yttegyel nemÿ yrasok bodog ferenczrewl es tarsyrol : ewnekyk czudalatos mÿuelkedetecrewl.”

Vagyis:

„Mi Urunknak, Jézus Krisztusnak dicséretére és dicsőségére és mi atyánknak, boldog Ferencnek írattanak (írattatnak) meg ittegyel (itt) némi írások boldog Ferencről és társairól, őnekik csodálatos művelkedetükről (cselekedeteikről)”.

De ha voltak is jelentős változások közel hatszáz év alatt, ezek a szövegek már megfejthetők, egyértelműen „magyarok”. Ezt a nyelvet tanulta meg mindenki, aki az elmúlt ezeregyszáz évben itt született vagy idevándorolva letelepedett.

A nyelvi folytonosság, a kulturális örökség elegendő ahhoz, hogy azonosulni tudjunk a teljes magyar történelemmel, a pogány honfoglalókkal, a keresztény államalapítókkal, a központi királyi hatalmat megszilárdító uralkodókkal, a hódításaikkal és házasságaikkal birodalmat építő Árpádokkal, Anjou-kkal, Jagellókkal, Hunyadikkal és Habsburgokkal, a(z erősen korlátozott) szuverenitásukért hol a katolikus németekkel, hol a muszlim törökökkel lepaktáló református erdélyi fejedelmekkel?

Ebből a történelemből az én őseim szinte teljesen kimaradtak, és fogadni mernék, hogy a tieitek is, kedves reménybeli olvasóim. Báthory István ükapámnak nem Báthory István fejedelem volt az őse, hanem – a családkutatással 1929-ban megbízott elismert történész, Turchányi Tihamér szerint – a nemességét 1702-ben kihirdető Báthori István bogáthi lakos. Talán a Rákóczi-féle szabadságharc során már bekapcsolódott a Magyar Királyság történetébe.

Báthory István főorvos, Semmelweis Ignác munkatársa, 1884

De ő legalább benne volt a 2,5 százalékban, ahogy Jakkó István is, az adorjáni vár commendánsa, akinek Kempelen Béla: Magyar nemes családok című, 1911-ben készült összeállítása szerint I. Rákóczi György 1635-ben címeres nemeslevelet adományozott, és akinek anyai nagyanyám, Jakó Margit az egyenesági leszármazottja.

Anyai nagyszüleim, Gáthy Árpád és Jakó Margit esküvői képe 1923-ből (?)

Az én legtöbb ősöm, ahogy a tiétek is, sokkal inkább lehetett második ajtónálló a történelmi drámákban. A 97,5 százaléknyi ősünktől nem kérdezte meg a király valamelyik, számára kedvezőtlen döntése miatt dühbe guruló földesúr, hogy az ő személyes sérelme okán akarnak-e vele együtt katolikusból reformátussá válni, vagy éppen fordítva, és háborúzni egy jót a szomszéd földesúrral, aki viszont a másik oldalon találta meg jobban a számítását.

Ahogy Nagy Iván implicit módon jelzi 1857-es könyvének előszavában, 1848-tól kezdve mást jelent a nemzet fogalma, mint azelőtt. A modern nemzet demokratikus, minden egyes polgártársunkat magába foglalja, mindannyiuk véleményét és érdekét egyaránt figyelembe veszi. A modern nemzet egyszerre liberális és nacionalista, és ebbe a fogalomba már belefér valamennyi megismerhető ősöm és ma élő rokonom. Ahogy a tieitek is.

A modern nemzet fogalmába beleférhetnek azok is, akik hisznek egy szakrális-spirituális entitásban, amely a pogány törzsi múlt, a keresztény középkor, a birodalomépítés, a függetlenségi harcok és a történelmi sérelmek elemeit ötvözi. Szívük joga akár politikai közösséget is álmodni erre a fogalomkörre, de előbb-utóbb be kell látniuk, hogy ma már nem 2,5 %, nem is 6,2 % dönti el (mint az első világháború előtt), hogy milyen a magyarság, és merre tart. De még csak nem is a választópolgárok fele, a többiek ignorálásával, akkor sem, ha ügyesen kétharmados parlamenti képviseletre tesz szert.

Nemzeti identitásunkat közösen, együttesen határozzuk meg, mindannyian, élénk vitákkal, izgalmas párbeszédekkel. Folyton ellenséget kereső, karizmatikus vezetők helyett bölcs és higgadt moderátorokkal. Ebben valóban sokat segíthet a magyarságkutatás, de egészen másképp: szociológiai, kulturális antropológiai módszerekkel elemezve, vizsgálva, hogy milyenek vagyunk, mit gondolunk, mit szeretnénk, mi teszi egyedivé és vonzóvá a mi nemzeti közösségünket.

Magyarságunkat ugyanúgy érdemes kutatni, mint egy családfát: a mából kiindulva, nem pedig fordítva.