150 éve született Gárdonyi Géza, képregénypályázatot is hirdettek ezen alkalomból, és a napokban megjelent a Sebők Imre életműsorozatban a Cs. Horváth Tibor forgatókönyve nyomán készült Egri csillagok képregény. Kertész Sándor előadásából tudjuk azt a különlegességet, hogy ezt a regényt a magyar képregény mindhárom nagy klasszikusa (Sebőkön kívül Korcsmáros Pál és Zórád Ernő is) feldolgozta, és mivel az 1959-ben készült Korcsmáros-verzió szintén kapható, kínálkozik az ötlet, hogy hasonlítsuk össze az 1968-as Sebők-változattal, illetve magával a regénnyel.

Még érdekesebbé teszi az összehasonlítást, hogy mindkét képregényt CsHT írta, és első ránézésre is látszik, hogy Sebők Imrének nagyjából ugyanazt a forgatókönyvet adta, mint kilenc évvel korábban Korcsmárosnak, ám az eltéréseknek lehet jelentősége.

Mielőtt azonban belevágnánk, vizsgáljuk meg közelebbről az alapművet.

Az Egri csillagok amolyan szent tehén a magyar irodalomban, érinthetetlen klasszikus, amelyről gyakorlatilag nem léteznek kritikák, noha nyilvánvalóan „mindenki olvasta”, vagy legalábbis tudja, hogy el kellett/illett volna olvasnia, és nagyjából tisztában van a cselekményével, jelentőségével – erről tanúskodik a 2005-ös Nagy Könyv eredménye, amikor is „Magyarország legkedveltebb regényének” választották. Miközben komoly irodalomtudományi elemzések nem nagyon készültek az Egri csillagokról, olvasónaplók viszont tízezrével, és valahogy mindenki ösztönösen érzi, hogy ezt a regényt csak méltatni szabad.

Márpedig bármennyire fontos mű is az Egri csillagok, tárgyilagosan nézve hibátlannak aligha lehet nevezni, és bármennyire is törekedett írója a történelmi hűségre, éppen ez a leggyengébb pontja, ahogy azt majd később látni fogjuk.

Gárdonyi rengeteget küzdött ezzel az első hosszabb művével, és még akkor sem volt elégedett az eredménnyel, amikor már bekerült a kötelező kánonba. Elakadt írás közben, sokáig képtelen volt folytatni, az elkészült művet többször is átírta, sőt halála után fia, Gárdonyi József is bele-belejavítgatott, áthelyezett hangsúlyokat, bár úgy tudom, érdemi változtatásokat nem eszközölt. Nem csoda, hogy a regény szerkezete szétesik.

Az Egri csillagok élesen válik két részre: az első három fejezet középpontjában Bornemissza Gergely és Cecey Éva szerelme áll egy vészterhes történelmi kor színfalai előtt, a negyedik és az ötödik Eger várának az ostromáról szól, amelyben szinte mellékesen kap továbbra is szerepet a fiatal házaspár. Átvezető elemként, az egész regényen végigfutó szálként szolgál Jumurdzsák gyűrűje, ám az egri fejezetekben másodlagossá válik a jelentősége.

Mi több, a negyedik és az ötödik fejezet szétválasztása meglehetősen önkényes, tulajdonképpen csak az aránytalanságot próbálja vele valamelyest ellensúlyozni Gárdonyi. Alátámasztják ezt az oldalszámok is: a MEK-ből letölthető verzióban az első fejezet 49 oldal, a második 63, a harmadik 79, a negyedik 90, az ötödik 92. Szinte pontosan egyforma hosszú tehát a két „regény a regényben”.

A címmel is megszenvedett Gárdonyi. Az ismert források szerint  az első munkacím a Gergő diák volt, a második a Holdfogyatkozás, de volt Török gyűrű is, majd A Hold és a csillagok. Az elsővel egyértelműen Bornemissza életútjává tette volna a regényt, ha a másodikat választja, azzal elismeri, hogy a könyv első fele nem több a sikertelen ostrom leírásának az előkészítésénél (hiszen abban éppen, hogy nem fogyatkozik, hanem növekszik a törökök hatalmát jelképező félhold), a harmadikkal azt sugallta volna, hogy a gyűrűt tekinti szimbólumnak (amit nehéz lett volna megmagyarázni). A Hold és a csillagok érezhetően kompromisszumos ötlet volt, amelyet szerencsére elvetett Gárdonyi, így esett a választása a történet szempontjából nem éppen pontos, ám remekül hangzó, és szimbolikus tartalommal kiválóan felruházható Egri csillagokra.

A „Gergő és Vicus” regény a főszereplők számára boldog véget ér, noha közös kalandjuk kudarcba fullad, hiszen nem sikerül kiszabadítaniuk Török Bálintot a Héttoronyból. Ez lényeges törés a cselekmény szövésében, hiszen ez a küldetés addig központi fontosságúnak tűnt, ám a fiatalok meg sem kísérlik az újabb próbálkozást. Persze, tudjuk, hogy a valóságban Török Bálint rabságban halt meg, így hát akárhány sikertelen akciót iktatott volna be Gárdonyi, a vége úgyis ugyanaz lett volna. Ez így kissé cinikusan hat, de a regénynek a harmadik fejezetig tartó logikája szerint igenis vissza kellett volna menniük, ha nem is azonnal, hát valamivel később, és érthetetlen, hogy az egyébként rettenthetetlen csapat miért nem tette meg.

A „Félholdfogyatkozás” lényegében az egri vár ostromának aprólékos, tényszerűnek látszó leírása, kiegészítve az első félregényből kötelezően származtatandó, valamint további, kiegészítő dramaturgiai elemekkel. A hitelesség jegyében Gárdonyi igyekezett valamennyi ismert várvédőt szerepeltetni, amiből következően rövid epizódok sokasága sorakozik fel előttünk. Ez szintén elüt a regény első felétől, amely nem szűkölködik ugyan mellékszereplőkben, de mégis jóval könnyebben áttekinthető, és valamennyiüket egy konkrét funkció hívja életre, míg az ostromregényben éppen ellenkezőleg, a kötelezően felhasználandó karaktereknek keres funkciót az író.

A szerkezetet és a cselekményszövést illetően tehát vannak problémák az Egri csillagokkal, ezt viszont tökéletesen kompenzálják az erős karakterek és a határozott üzenetek. Igaz ez akkor is, ha mindkét téren merész lépésekre szánta el magát az író: a valódi történelmi személyek szerepét leegyszerűsíti és megszépíti (leginkább Török Bálint és Dobó István esetében), az üzenet alapja pedig az a romantikus történelemszemlélet, amely 19. századi fogalmakat vetít vissza a 16. századi környezetre. Mindezt megtetézi azzal, hogy az egri vár ostromát kimetszi a kontextusából, mondanivalójának az erejét a (kétségtelenül fontos) történelmi esemény jelentőségének a fokozásával emeli még magasabb, katartikus szintre.

A történelmi Török Bálint 1502-ben született, 1550-ben hunyt el. 24 évesen részt vett a mohácsi csatában, ahol állítólag nem teljesítette Tomori Pál érsek utasítását. Mivel a fővezér maga is elesett a harcban, felelősségre vonásra nem kerülhetett sor, de talán nem véletlen, hogy Török még abban az évben a II. Lajos megsegítését szándékosan halogató, a vesztett csata után a fehérvári országgyűlésen utódjaként megkoronázott Szapolyai János mellett temesi főispán és a dél-magyarországi csapatok főparancsnoka lett. A következő tíz évben hol János, hol a magyar trónt szintén magának követelő Habsburg Ferdinánd oldalára állt, mindenkori érdekeinek megfelelően. Pálfordulásait minden alkalommal újabb és újabb rangokkal és birtokokkal jutalmazták, aminek eredményeképpen a Hunyadiak óta a legnagyobb területet mondhatta magáénak a Magyar Királyságban. János király halála után (1540-ben) a csecsemő János Zsigmond gyámjának és Fráter Györggyel együtt kormányzónak nevezték ki. Egy évvel később Ferdinánd ostrom alá vette Buda várát. Ekkor a Fráter hívására érkező török csapatok szétverték az egyébként sem túl lelkes német haderőt, amelyet a magyar nemesek Török Bálint baráti figyelmeztetésére időben elhagytak. Ahogy a regényben is le van írva, a várat csellel elfoglaló törökök lefogták és Konstantinápolyba szállították, ott halt meg fogságban – vagyis Török eggyel többször fordította meg a köpönyegét, mint kellett volna, a szultán átlátott rajta, és kiiktatta a képletből.

Az első fejezetben, amikor Dobó megérkezik Ceceyhez, és elmondja, hogy Török Bálint szolgálatában áll, Cecey azt válaszolja: „Ezek szerint Ferdinánd híve vagy. Isten hozott, ecsém.” Mohács kapcsán azt írja róla Gárdonyi: „A király mellett harcolt ő Mohácson, a király testőrei között.” Kinézetét illetően délceg, daliás, minden más férfit elhomályosító külsejét emeli ki az író. Jellemzésében pedig kiemeli, hogy bár Török gyanítja, hogy a szultán foglyul akarja ejteni, lovagiasságból elvállalja a kétségbe esett királyné kérésére, hogy marad, és vigyáz a csecsemő királyra. Rosszat sejtve elbúcsúzik kíséretétől, és hangsúlyozza, hogy „csak a haza iránt való tekinteteknek engedelmeskedik”. Három évnyi fogság után ősz emberként látjuk viszont Törököt. (Az Egri csillagok első fejezetének az idején 31 éves, a másodikban 39, a harmadikban 42.) Amikor meghallja a szabadítására érkező Gergelyéket, Gárdonyi már „vén oroszlánként” beszél róla.

Bár Gárdonyi nyilván ismerte Török Bálint valódi történetét, ügyes fogással hitelteleníti el a „mendemondákat”: az árulóként megbélyegzett Móré László szájába adja az elítélő szavakat. „Hát ti nem voltatok rablók? Nem ott szereztétek-e a vagyonotokat, ahova a markotok elért? Nem harcoltatok-e egymás ellen is? Nem fordultatok-e hetvenhétszer János felé, hol Ferdinánd felé? Annak a nótáját fütyültétek, aki többet adott.” Ami által az olvasó rögtön úgy vélheti, hogy mindez szemen-szedett hazugság, nem is úgy volt, Törököt minden cselekedetében a haza ügye vezérelte.

Nyilvánvaló, hogy Gárdonyi regényében Török Bálintnak példaképként kell szolgálnia, ahogy Dobónak is – aki szintén nem volt szent a részletesebben megírt történelemkönyvek szerint. Dobó István pontos születési dátumát nem ismerjük, valószínűleg egyidős lehetett Törökkel. Ellentétben utóbbival, ő mindvégig Ferdinánd-párti volt, de egy birtokvita miatt szembekerült az uralkodóval, alig két évvel az egri ostrom előtt éppen csak, hogy megúszta a fő- és jószágvesztést. Kortársai „pénzsóvár, fukar emberként” emlegették. „Ha a helyzet úgy kívánta, a gazdálkodással és kereskedelemmel foglalkozó Dobó testvérek kíméletlenül elbántak szomszédaikkal, konkurenseikkel és mindent megtettek annak érdekében, hogy új birtokokat szerezzenek.” (Bornemissza Péter: Ördögi kísértetekről c. 1578-os műve nyomán, a Wikipédia Dobó-szócikkéből).

Nem kétséges, hogy Dobó Egernél hősiesen viselkedett, óriási munkát végzett a vár előzetes megerősítésében, és az is igaz, hogy a törökök elvonulása után felmentését kérte a királytól, de a regény végétől eltérő módon nem azonnal, hanem később, amikor a helyreállítási munkákhoz nem kapott elegendő forrást. Dobó ezt követően még sokáig élt – a korhoz képest mindenképpen, hisz hetvenévesen hunyt el – méghozzá igencsak mozgalmas életet, amely során többször is szembekerült a törvényekkel, börtönbe is zárták. Persze, ezek az ügyei mai fogalmaink nagyrészt koncepciós pereknek minősülhetnek, de az azért bizonyosnak látszik, hogy nem volt az a csupa erényből faragott ember, akinek Gárdonyi ábrázolja.

Történelmi hiteltelenség ide vagy oda, az Egri csillagok Török Bálintja és Dobó Istvánja erős karakterek, ihlető példaképek, ahogy a jóval kisebb létező ismeretanyagból kigyúrt Bornemissza Gergely és Mekcsey István is.

A regény üzenete, mondanivalója szintén határozottan, biztos kézzel van kidolgozva. Már említettük, hogy Gárdonyi a romantikus történelemszemléletnek megfelelően a 16. századi feudális királyságot az 1848-49-es szabadságharc után és a lassan, de biztosan megindult polgárosodásnak köszönhetően kialakult erős hazafias érzéstől áthatott 19. századi Magyarországgal azonosítja.

Ahogy arra Györke Ágnes kiváló elemzése rámutat, az Egri csillagok egy elképzelt közösség megteremtését célozza meg. A kiinduló állapot egy gyermeki paradicsom, amelyet szétzúz az idegen beavatkozás, a regény a magyar nemzet sorsának a metaforája, a nemzet az anya allegóriája. Az idilli összetartás az egri vár védői között alakul ki újra, a gyors lezárás, a „bárcsak más is megtette volna a magáét” azt üzeni, hogy a magyaroknak össze kell fogniuk, mert senki mástól semmi jóra nem számíthat a nemzet.

Ezt az üzenetet húzzák alá a megismétlődő viták a „szövetségi politikáról”, a német és a török egymás elleni kijátszásáról (Cecey és Bálint pap, majd Török Bálint és Zrínyi Miklós párbeszéde – amelynek a megtörténte már csak azért is valószínűtlen, mert a két nagybirtokos Szigetvár miatt ellenséges viszonyban állt egymással – Török Bálint és Majláth István vitája már a Héttoronyban). Gondolom, nem csak a mai olvasó számára hat szájbarágósnak a „mi és ők” sulykolása, a magyar erények folytonos emlegetése a törökök gonoszságával és butaságával, a németek megbízhatatlanságával szemben.

A valódi 16. században a történelmet nem a nemzetállamok, hanem a birodalmi törekvéseiket érvényesíteni kívánó dinasztiák írták, és ugyanez történt „kicsiben” az egyes királyságokon belül. Ám míg a Csák Máték és a Szapolyaiak esetében ezt a hazafias utókor elítéli, a Hunyadik és a Török Bálintok felmentést kapnak, az ő személyes érdekérvényesítésükben az erős központi hatalom kiépítésére való törekvést „jutalmazzuk”.

Szeretném világossá tenni, hogy távol áll tőlem a hazafias érzések ápolásának a kifogásolása, csak arra akarok rámutatni – minden bizonnyal nem elsőként, és nem is utolsóként – hogy az ennek az alátámasztására teremtett mítoszok sokszor köszönőviszonyban sincsenek a történelmi tényekkel, márpedig azt kifejezetten károsnak tartom, hogy történelmi hitelességre hivatkozva terjedjenek el tévhitek. Tisztában vagyok vele, hogy minden nemzetnek szüksége van ikonikus előképekre és mintákra, de szerintem nem teszünk jót magunknak a múlt alaptalan megszépítésével.

No, de lássuk, mire ment a romantikus történelemszemlélettel a kommunista kultúrpolitika által éppen csak hogy megtűrt adaptációs képregény műfaja, amikor 1956 után kicsit lazult a szorítás, noha természetesen meg kellett felelni számos kimondott és számtalan kimondatlan elvárásnak.

A Füles rejtvénymagazin 1957-es indulásának pillanatától kezdve közölt képregényeket (és egyetlen magyar sajtótermékként ezt a kiváló szokását a mai napig megtartotta). Az első képregények 2-4 oldalasok voltak, a 23. számig kellett várni az első hosszabb, folytatásos adaptációra, amely Victor Hugo Nyomorultak című regénye nyomán készült. Ezt követte még három francia regényfeldolgozás (két Jules Verne, egy Alexandre Dumas), mielőtt Cs. Horváth Tibor sort kerített (sort keríthetett?) egy magyar műre. Ma már nem tudhatjuk, hogy a mintaként használt Classics Illustrated 40-60 oldalából indult-e ki CsHT, amikor nagyjából hasonló hosszúságra korlátozta a történeteit, vagy a Füles szerkesztősége nem akart végeláthatatlan számú folytatásokat, mindenesetre az eredmény ugyanaz: az Egri csillagoknak 50 képregényoldalba kellett beleférnie.

Csak látszólag volt jobb a helyzet kilenc évvel később, amikor – nagyjából ugyanazt a forgatókönyvet felhasználva – Sebők Imrével rajzoltatta meg ismét az Egri csillagokat a Népszavában. Mivel a napi folytatások két csíkban, három képben futottak, a 122 dupla képsor nagyjából 61 „rendes” képregényoldalnak felelne meg.

Képregény formába átdolgozni egy regényt hihetetlenül nehéz vállalkozás. A „szó szerinti” adaptáció eleve kivitelezhetetlen, hiszen nagyjából ugyanannyi képregényoldalt szükségeltetne. De nem is lenne jó megoldás, hiszen a próza és a képregény nyelvezete, eszköztára különböző, más egységekből építkezik, a bekezdések és a fejezetek nem feleltethetők meg a paneleknek és az oldalaknak. Kertész Sándor a már említett előadásához kiszámolta, hogy a Korcsmáros-verzióban egy képregényoldalnak nagyjából nyolc regényoldalt kellett felölelnie. Összehasonlítva a műveket megállapította, hogy ezt eleinte arányosan is végezte CsHT – csakhogy a folytatásban már nem így történt.

Lássunk egy kis táblázatot bizonyítékul (ismét a MEK-ből letölthető verzió alapján):

Fejezetek/oldalszámok / Regény / Korcsmáros / Sebők

I. Hol terem a magyar vitéz? / 49 / 12 / 26

II. Oda Buda! / 63 / 9 / 26

III. A rab oroszlán / 79 / 12 / 27

IV. Eger veszedelme / 90 / 6 / 17

V. Holdfogyatkozás / 92 / 10 / 24

Összesen: / 398 / 50 / 122

Azonnal kitűnik, hogy míg a regényben az 1-3/4-5 fejezetek két, nagyjából egyforma hosszú részt képeznek, addig a képregényekben szinte egyforma oldalszám jut mind az öt fejezetnek. Ez azt jelenti, hogy CsHT jelentősen rövidített az ostromjeleneteken, így a regényhez képest hangsúlyeltolódás jött létre a „kaland” előnyére. Az oldalszámok jelentős csökkenése pedig nyilvánvaló zanzásítást fed, amihez igen sok jelenetet kellett kihagyni a történetből.

A Képregénykedvelők Klubjának egyik legutóbbi összejövetelén Kiss Ferenc felolvasta a Füles pályázati felhívását, még az 1980-as évekből, amelyben Cs. Horváth Tibor a pályázók lelkére kötötte, hogy az akcióra koncentráljanak, mert „a párbeszéd megöli a képregényt”. Ezzel a véleményével valószínűleg már az ötvenes években sem mindenki értett egyet, harminc évvel későbbre viszont már a nyugati alkotók és kiadók számára egyértelművé vált, hogy a jó képregény titka az akció/látvány és a párbeszédek közötti megfelelő egyensúly – ami viszont valóban „megöli” a képregényt, az éppen a CsHT által bőségesen alkalmazott hosszú narrációs szöveg. Persze, figyelembe kell venni, hogy a már említett terjedelmi korlátok miatt egyszerűen muszáj volt időnként összefoglalni a kihagyásra ítélt jeleneteket, ám az is tény, hogy a magyar adaptációs képregény egyeduralkodójának nem sok olyan képregényt sikerült írnia, amelynek a cselekményét ne lehetett volna tökéletesen követni a képek elhagyása nélkül…

Tehát az Egri csillagok képregényekből is óhatatlanul kimaradt sok minden, de hogy mit ítélt Cs. Horváth elhagyhatónak, az már az ő döntésén múlt. Vessük össze a Korcsmáros és a Sebők által rajzolt képregényeket. Tanulságos megnézni, hogy ugyanabból az alapanyagból mennyire különböző eredményre jutottak – közben pedig az is kiderül majd apránként, hogy mi minden maradt ki egyik, másik vagy mindkét verzióból.

Rögtön az első oldalakból látszik, hogy mindkét grafikus azt nyújtja, ami az erőssége. Korcsmáros figurái karakteresek, mimikájuk, pózaik, gesztusaik helyenként groteszkbe hajlanak, Sebők pedig a sejtelmes drámaiság nagymestere. Korcsmáros Jumurdzsákja amolyan „csúnya bácsi”, Sebőké rémisztő a pucér gyerekek számára, akár azt is el tudjuk róla képzelni, hogy a következő oldalon elvágja a torkukat. Egészen más hangulatot teremtenek mindketten. (És csak úgy mellékesen jegyezzük meg, hogy egyik rajzoló a jobb, a másik a bal szemét fedi el Jumurdzsáknak – tehetik, hisz a regényben csak annyi áll, hogy félszemű.)

Ugyancsak nagy eltérést mutat a következő képpár, amikor Cecey fogadja Dobót. Furamód a „kevésbé realista” Korcsmáros az, aki pontosabban követi a regény leírását, ahol Ceceyt fakezűnek és féllábúnak mondja Gárdonyi. Sebőknél ezzel szemben sem itt, sem a későbbieknek nem látszik, hogy bármilyen végtagja hiányozna Ceceynek, mintha készakarva kerülné, hogy ábrázolnia kelljen.

Bár a forgatókönyv lényegében ugyanaz maradt, a következő két kép éppen arról tanúskodik, hogy nem pont ugyanazokat a jeleneteket hagyta ki Cs. Horváth a két verzióban. Az első a Korcsmáros-változatból származik, Tinódi Lantos Sebestyént látjuk rajta Török Bálint fiának a társaságában. A Sebők-féle képregényből kimaradt Tinódi, ami szerintem nem szép dolog, hiszen már csak a tiszteletadás kedvéért is illett volna adni neki egy apró szerepet, elvégre az Egri csillagok egyik fontos forrása az ő krónikája, nem véletlenül vette bele Gárdonyi a regénybe egy „cameo” erejéig.

Fordított a helyzet a következő képpel. Cs. Horváth valóban a párbeszédeken spórolt, ahol csak tudott, így aztán mindkét verzióból kimaradt Török Bálint és Zrínyi Miklós vitája, utóbbinak a karaktere el is tűnik. (Ezt nem tartom lényeges momentumnak, csak az érveléseket hiányolom, nem feltétlenül azokat a karaktereket, akiktől elhangzanak.) Kivételt tett azonban Werbőczyvel, de csak a Sebők-verzióban. Lehet, hogy ennek volt politikai oka is, hiszen a Dózsa György-kultusz a kommunista érának az első felében jóval erősebb volt, mint a későbbiekben, így nem kizárt, hogy 1959-ben fel sem merülhetett a Dózsa ellentétpáraként elkönyvelt Werbőczy István szerepeltetése, kilenc évvel később azonban színre léphetett az Egri csillagokban. (Érdemes talán azt is megjegyezni, hogy az ugyancsak 1968-ban bemutatott játékfilm egyáltalán nem hatott a forgatókönyvre, pedig adta volna magát a lehetőség. Amúgy abban sincs sem Tinódi, sem Zrínyi, sem Werbőczy.)

A következő képpár az olasz énekesnek beöltözött Cecey Évát ábrázolja. Korcsmárosnál szinte megmaradt az elején látott gyermeki ártatlanság, míg Sebők már érett nőnek mutatja.

Újabb eltérés, méghozzá úgy érzem, egy igen fontos jelenet kapcsán. A regény egyik legerősebb pillanatának tartom Bornemissza Gergely és Cecey Éva esküvőjét, amikor kijelentik, hogy szülői engedély és ceremónia nélkül is házastársnak tekintik egymást. (Bár azt még csak nem is sugallja a regény, hogy csókváltásnál többre került volna sor közöttük, mielőtt „a bizonyítványért” pap elé nem járulnak.) Ezt a Korcsmáros-verzióban nem látjuk, Sebőkében igen – igaz, nem az erdőben, letérdelve, áhítattal, ahogy a regényben, hanem lóháton.

Még ennél is fontosabb kihagyásról árulkodik a következő Sebők-kép, amelynek Korcsmárosnál nincs párja. Hegedűsről, az árulóról van szó, őt meg sem említi CsHT az első verzióban. Ez pedig egyáltalán nem lényegtelen a regény szempontjából. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy a képregény nagyon megkurtítja ezt a cselekményszálat, teljesen kimarad az a folyamat, amely elvezeti Hegedűst az áruláshoz. A képregény olvasója nem tudja meg, hogy a hadnagy valójában maga is hősiesen harcol, aprítja a törököt, el is büszkélkedik vele, ám az alárendeltjei nevében is magasabb zsoldot követelne, és ahogy múlt az idő, egyre kevésbé látja értelmét a további harcnak – erről kőkemény vitát is folytat Bornemisszával, akit riválisának tekint. Nem egy egyszerű „gyáva féreg” tehát, amitől persze nem kevésbé elítélendő a tette, éppen csak a hátterével marad adós a képregény.

És ha már Hegedűsnél tartunk, mi van a leleplezőjével, a cigány Sárközivel? Nos, egész egyszerűen – semmi. Igen, ez a fontos mellékszereplő kimaradt a képregényből, annak ellenére, hogy mindvégig jelen van a történetben, felbukkan az elején, elkíséri Gergelyéket Konstantinápolyba (sőt, ő a vezetőjük, hiszen ismeri az utat), évekkel később Bornemissza hívására ódzkodva ugyan, de csatlakozik a várvédőkhöz, és bár Gárdonyi nem győzi kiemelni, hogy ő az egyetlen, aki megússza az ostromot sebesülés nélkül, végig a várban marad, és ő hallja meg, hogy mire készül Hegedűs, ő figyelmezteti a tiszteket, neki köszönhető, hogy nem sikerül a törökök rajtaütése. (A teljes pontosság kedvéért: a Korcsmáros-féle verzióban egy kép erejéig látjuk az elején, meg van nevezve, de azt nem tudjuk meg róla, hogy cigány. Sebőknél viszont még ez az egy kép is kimaradt.)

Miért hagyta ki Cs. Horváth Sárközit? A korhangulat miatt aligha, hiszen a filmben szerepel (Agárdy Gábor emlékezetes alakításában). A visszaemlékezők szerint a kommunista korszak képregényeiben létezett néhány kimondott, bár leíratlan tiltás: a „rossz” oroszok és a teljes meztelenség mellett tabunak számított a zsidók szerepeltetése, sem pozitív, sem negatív, sem semleges módon nem jelenhettek meg. Lehet, hogy ezt a szabályt terjesztette ki CsHT a cigányokra is?

Milyen konklúziókat lehet levonni a képregényes változatokból? Ellentmondásosakat. Egyrészt való igaz, hogy mindkét Egri csillagok erősen lebutított, mondanivalója nagy részétől megfosztott másolata csupán a Gárdonyi-regénynek, semmiképp sem csereszabatos vele. Másrészt viszont az adaptációs képregény műfaján belül nem sikerültek rosszul, különösen a Sebők-féle, búskomor hangulatú változat jó, izgalmas történet a maga nemében. Mi több, Cs. Horváth forgatókönyve voltaképpen kiküszöböli a regény szerkezetével kapcsolatban felvetett problémákat, hiszen egyértelműen a Gergely-Éva szerelmi történet és a Bornemissza-család kontra Jumurdzsák viszály felé tolja el a hangsúlyt, a hősies várvédelelmből, az erkölcsi tanulságból csak keveset hagyva meg. De akkor most kik is az „egri csillagok”, és miért?

Ha az a cél, hogy a klasszikusokat emészthetőbbé tegyük, a CsHT-módszer alkalmas lehet erre, de ennek az ára az eredeti önkényes átértelmezése. Ha az, hogy kedvet teremtsünk az eredetik elolvasására, nem látom biztosítottnak a sikert – attól tartok, hogy akinek tetszik egy ilyen képregény, vagy unottan, bosszankodva félredobja a regényt pár tucat oldal után, vagy végigolvassa, és utána már nem fogja annyira szeretni a képregényváltozatot… Vagy pedig készít egy összehasonlító elemzést.

És lehetne-e igazán jó, a regénnyel egyenértékűnek tekinthető képregényt készíteni az Egri csillagokból? Szerintem igen, egy szép albumsorozatban. Kifejezetten adnák magukat az izgalmas epizódok.