Már közel két hete történt a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni gyilkos merénylet. A lapot ritkán vettem kézbe, nem igazán érdekelt, nem is mindig értettem a karikatúrákat és a cikkeket, hisz nem Franciaországban élek, nem követem annyira az eseményeket, hogy világos legyen a kontextusuk. Cabut és Wolinskit képregényalkotóként ismertem elsősorban, sok munkájukat kedveltem, hirtelen elveszítésük letaglózott.

Az azóta eltelt napokban számtalan reakciót olvastam külföldi és hazai lapokban, honlapokon, fórumokon. Örültem, hogy ismerőseim nagy részében nem kellett csalódnom, és tudomásul vettem azt is, hogy akiről ez sejthető volt, nem hajlandó félretenni a világképét akár csak a gyász napjaira sem. Igyekeztem nem felbosszantani magamat azon, hogy úgyszólván mindenki felszínes ismeretek alapján alakította ki kategorikus véleményét, és amennyire tellett tőlem, próbáltam magam körül megosztani a Charlie Hebdo történetét, tartalmát, alkotóinak a gondolkodásmódját, hogy lehetőleg ne csak a pár tucat végtelenül körbeküldött, megosztott címlap alapján ítéljék meg vagy el.

Persze mindenki sietett leszögezni, hogy karikatúrákért ölni roppant helytelen, ám aztán sokaknál jött a „de”. A többnyire hosszasan és gyakran szenvedélyesen kifejtett hozzáfűznivalójukban két szüntelenül visszatérő kifejezésen akadt meg a szemem: „sértés” és „gúny”, mindkettő leginkább a „vallási érzékenységgel” összefüggésben.

Mindkét szó idegen számomra, és nehezemre esik azt gondolni, hogy ennek csak „vallási érzékenységem” hiánya lenne az oka. Rendben, én nem vagyok hívő, sem vallásnak, sem világi természetű ideológiának nem vagyok a követője, nincs mit megsérteni, nincs mit kigúnyolni a meggyőződésemen.

Vagy mégis? Hát igen.

Világnézetemet mélységesen sérti az erőszak. Az erőszakot elvető gondolkodásommal való visszaélés kigúnyolása a világnézetemnek.

Sért a fogat fogért gondolkodás, sért a szemet szemért elutasításáért járó gúnyos lenézés. Sért, hogy primitív praktikákat kulturális különbségekkel mentegetnek, és gúnyosan lenéznek, amiért úgysem tudok tenni ellenük, hiszen erőszakos beavatkozással a saját világnézetemet köpném le, az erőszakmentességemen meg csak röhögnek, persze gúnyosan.

A Charlie Hebdo provokál a karikatúráival? Nem, a Charlie Hebdót provokálják, minket provokálnak azok, akik nap mint nap élnek az erőszak eszközeivel, és követelik, hogy meggyőződésüket minden más szempontnál magasabb rendűként fogadjon el mindenki más. Még saját vallásuk, ideológiájuk, együttműködési rendszerük elveinek a megcsúfolása árán is. Olvasom, anyázás fennforgása esetén a szelíd Ferenc pápa is inkább pofozkodna, mint kenyérrel dobálózna vissza.

Most komolyan, hát nem röhejes?