A véleményem változatlan: határozott és kikezdhetetlen meggyőződésem, hogy a magyar állam ezerszer hasznosabb dolgokra is költhetné a magyar állampolgárok adóforintjait, mint a Magyarságkutató Intézet fedőnéven futó, Kásler Miklós immáron ex-miniszter által gründolt projekt. És nem csak a pénz miatt gondolom ezt. A Wikipédián is megtalálható felsorolás szerint részben olyan feladatokat vállal fel, amelyeket más tudományos intézmények már régóta ellátnak, részben pedig olyanokat, amelyekre semmi szükség. Egyik kedvencem a 19. pont: „a magyar nyelvi értékvesztéssel szemben irányelvek kidolgozása a Kormány számára”. Hogy aztán a nyelvi értékvesztéstől is jól megvédhessen minket, gondolom.

De nem erről akarok most beszélni, hanem egy tegnap közzétett tanulmányról, amelyet a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontja és a Szegedi Tudományegyetem Genetikai Tanszéke közösen jegyez. Úgy látom, hogy ez egy nagyon magas színvonalon elvégzett, nagyon alapos kutatómunka, elismeréssel illik adózni érte. Továbbmegyek: a publikált eredmények igencsak fontosak a történelemtudomány és a történelem iránt érdeklődők számára, mert közelebb visznek egyes kérdések megválaszolásához.

(Az illusztrációt a Hungaricum című animációs sorozatból csentem)

Mielőtt összefoglalnám, hogy mire gondolok, és – „érdeklődő laikusként” – hogyan értelmezem a tanulmány téziseit, emlékeztetnék arra, hogy a történelemtudomány csak dokumentált tényekkel tud foglalkozni. Márpedig minél távolabbra tekint vissza a múltban, annál kevesebb anyaggal dolgozhat. Mi több, az írásbeliség aránytalan terjedése miatt a régebbi társadalmak nagy részéről közvetett ismereteink sincsenek. A fennmaradt dokumentumoknak a 19. századig túlnyomórészt a politikai elit volt a tárgya, az alsóbb társadalmi osztályok életéről is az ő benyomásaikból tudunk tájékozódni. Márpedig ez az elit (az egyszerűség kedvéért: a nemesség) aránya igencsak alacsony volt a teljes népességen belül, becslések szerint nagyjából öt százalékot tett ki. Ebből következik, hogy a dokumentált történelmi eseményeknek a népesség 95 százaléka legfeljebb elszenvedője volt, nem pedig alakítója.

Hangsúlyozom, hogy a „dokumentált történelmi eseményekről” beszélek, és nem azt akarom mondani, hogy a népesség 95 százalékának ne lett volna meg a saját történelme. Csakhogy erről az ismereteink minimálisak, és az időgép feltalálásáig azok is maradnak.

A 19. század második felében létrejött – és még mindig az elit által formált – nacionalista gondolkodás a múltban kereste az egyes nemzetek gyökereit. Márpedig aki keres, talál, és amit talál, hozzá tudja igazítani a céljaihoz. Ebből következően tanuljuk azt a mai napig, hogy a magyar királyok és az általuk meghódított és irányított területek története a „mi” történelmünk, ezért tartjuk szinte mellékesnek, hogy személyes ambícióik beteljesítésének, a hatalom megszerzésének és megtartásának érdekében mennyi ember haláláért és nyomoráért felelősek.

Ebbe a logikába illeszkedtek az elmúlt évek Kásler Miklós által szenzációsként eladott felfedezései, amelyek mintha arra törekedtek volna, hogy „a finnugor elméletet” megcáfolva valamilyen nem igazán világos okból „nemesebbnek”, hozzánk „méltóbbnak” tekintett ősöket bizonyítson a magyarság számára. A kásleri értelmezésből ugyanis az következne, hogy mindannyian az Árpád-házi királyok leszármazottjai vagyunk, méghozzá nem csak kulturálisan, hanem genetikailag is.

A nacionalista nézetek terjesztésének sikereként könyvelhető el, hogy ezt a gondolkodást azok is tömegesen teszik magukévá, akik még az ükszüleikről sem tudják, hogy kik voltak, honnan származtak, milyen nyelven beszélhettek. Sőt, olyanok is, akik pontosan tudják, hogy esély sincs arra, hogy akár csak egyetlen ősük is Árpád apánk kíséretében érkezett volna a Kárpát-medencébe. Természetesen valamennyien, akik ma itt élünk, kulturálisan minden korábbi magyar örökösei vagyunk, de mivel jóval többet tudunk a korábbi magyarokról, mint az előző nemzedékek, tárgyilagosabban illene tekintenünk a múltunkra.

Szerintem erre komoly esélyt adhatnak ennek a tanulmánynak a sarokpontjai.

„Az eredmények azt igazolták, hogy az európai hunok egy része ázsiai hun felmenőktől származott, másik része pedig az útközben integrált sztyeppei szarmata és germán elemekből állt, ami megfelel a történeti forrásoknak.”

Ez egy nagyon fontos megállapítás, és különösen fontos, hogy kiemeli az egyezést a történeti forrásokkal. Az európai hunok és az ázsiai hunok rokonságát/azonosságát eddig is valószínűnek tartották, erre az elméletre ráerősítettek ennek a kutatásnak az eredményei. De ugyanilyen fontos a mondat második része, amelyből azt kell kiolvasni, hogy Attila Európát leigázó „hun” seregében a hun csak az egyik elem volt. Valójában nagyon különböző sztyeppei törzsek alkalmi érdekszövetségéről volt szó, amelyben a hunok vezetői számítottak az „elitnek”.

„A honalapító magyarság – akik a honfoglalás korában a Kárpát-medencébe érkező elit népesség – genom összetétele a mai népességek közül legnagyobb hasonlóságot a baskírokkal, a szibériai és volgai tatárokkal mutatja, az ősi népességek közül pedig az ázsiai szkítákkal. A leszármazási viszonyok vizsgálata azt mutatja, hogy a honfoglaló elit jelentős része legközelebbi nyelvrokonainkkal, a manysikkal (vogulok), a szamojéd nyelvű nganaszanokkal, szelkupokkal és enyecekkel közös ősökre vezethető vissza, és ezek közül legutoljára a manysiktól válhattak külön.”

Ebben megint sok fontos elemet találunk. A „honalapító magyarság” ugyanúgy gyűjtőfogalom, mint a „hun” sereg, és ezen belül a vezetők ugyanúgy egy elitet képeztek, mint Attila és idézőjel nélküli hunjai. Noha a finnugor egy nyelvcsalád, és a nyelvrokonságot nem szabad összekeverni a genetikai rokonsággal, ezek az eredmények azt igazolják, hogy a „magyar” törzsek között voltak olyanok is, amelyeknek a mai nyelvünk alapjait köszönhetjük.

A következő, az intézet oldalán külön kiemelt mondat azt hangsúlyozza, hogy a „honalapító elit” másik, méghozzá nagyobb része azonban nem „proto-ugor” származású, hanem a hunokkal, az avarokkal és az alánokkal állt rokonságban. Ez eszembe juttatott egy nagyon izgalmas könyvet, amit nemrég olvastam. Szerzői B. Szabó János és Sudár Balázs, címe „Az Árpád-ház nyomában”. Egyik tanulmányukban a korai Árpád-házi nevekkel és azok eredetével foglalkoznak. Felfigyeltek arra is, hogy a krónikák Álmost Attila leszármazottjának nevezik, apját, Elődöt azonban nem. Amiből akár az is következhet, hogy Álmos nem apai, hanem anyai ágon volt leszármazottja Attilának – méghozzá az időbeli különbség miatt szinte bizonyosan nem „az” Attilának, ugyanis a nevet más, későbbi hun (illetve „hun”) királyok is viselhették.

Ez természetesen csak találgatás, de elgondolkodtató, és illeszkedik ennek a tanulmánynak a következtetéseihez is, amennyiben még inkább valószínűsíti, hogy a „hétmagyar” gyűjtőnévvel illetett törzsek nem voltak genetikailag egységesek, és vezetőik valamilyen oknál fogva a magyar nyelvet választották közös kommunikációra, jelentősen módosítva, „törökösítve” az eredetileg finnugor gyökerekkel rendelkező nyelvet.

Nem következik azonban a fentiekből, hogy a szövetségbe a finnugor eredetű nyelvet „hozó” törzs játszotta a vezető szerepet. A kutatás eredményei szerint valószínűleg nem is ők voltak számbeli fölényben – bár az nem zárható ki, hogy az egyik „legnagyobb kisebbséget” képezték. A „nyelvében él a nemzet” egy nagyon modern gondolat, a középkorban nem tulajdonítottak akkora jelentőséget a nyelvnek, mint a későbbiekben, és nem egy példát ismerünk az elit nyelvváltására, az orosz államot megalapító vikingektől az eredetileg türk nyelvet beszélő bolgárokon át Hódító Vilmos normannjaiig.

Talán a legfontosabb az egész tanulmányban a záró mondat: „A Kárpát-medencébe érkező hunok, avarok és honalapítók mindegyike kisebbségben volt a helybeli népességhez képest, amelynek túlnyomó többsége európai bronzkori genommal rendelkezett, és az Árpád korig igen heterogén volt.”

Vagyis mi, akik túlnyomó többségünkben nem rendelkezünk semmilyen „elithez” tartozó őssel, aligha vagyunk a hunok, az avarok vagy a honalapító „magyarok” leszármazottjai… Jobb lenne, ha nem velük keresnénk a közös pontokat, hanem egymással, és a mában kutatnánk a magyarságot, nem a múltban.