Ha egyetlen szóval kell jellemeznem az elmúlt évet, sajnos nagyon könnyű dolgom van. 2022 a kétségbeesés éve volt.

Aggódtam persze én is már jó ideje, de azok közé tartoztam, akik az utolsó pillanatig remélték, hogy Putyin a „különleges katonai műveletnél” kevesebbel is be fogja érni, elodázva az apokalipszis második lovasának eljövetelét. Február óta ezrével halnak meg emberek egy velünk szomszédos országban csak azért, mert más az elképzelésük, mint minden oroszok legújabb kori cárjának.

De nem azért vagyok kétségbe esve, mert Putyin beindította a háborút. Azért „csak” fel vagyok háborodva. Kétségbe esve azért vagyok, mert nem minden embertársunk van ezen felháborodva. Kétségbe esve azért vagyok, mert – például – honfitársaim egy része úgy gondolja, ha az ukránok elbontják a „mi” turulszobrunkat, megérdemlik, hogy az oroszok szétbombázzák a lakásaikat, hogy menekülniük kelljen otthonról, hogy ne legyen a városaikban és kórházaikban áram, fűtés, víz. Kétségbe esve azért vagyok, mert a honfitársaim többsége által megválasztott kormány ebben az ügyben is kétkulacsos politikát folytat, és képes „béképártinak” hirdetni magát, miközben minden olyan lépést gáncsolni igyekszik, ami egyértelművé tenné Putyinék számára, hogy átléptek egy határt, amelynek a túloldalán egyedül maradtak.

Kétségbe vagyok esve, mert nem maradtak egyedül. Legjobban természetesen azoknak az érzéketlensége fáj, akik közel vannak hozzám (legalábbis földrajzi értelemben), de azokét sem tudom elfogadni, akik több ezer, több tízezer kilométerre vannak tőlünk. Mert azzal, hogy nem ítélik el Putyin agresszióját, hallgatólagosan jóváhagyják az agresszív erőszak alkalmazását. Persze már csak azért is megteszik, mert köztük, az ő politikai vezetőik között is vannak bőségesen olyanok, akik ezt saját hatáskörükben is legitim megoldásnak tartják.

De miért, vajon miért van az, hogy még olyan országokban is autoriter egyéniségek, elitista csoportok jutnak hatalomra, amelyekben formailag a demokratikus választásoknak valamilyen verziója érvényesül? Miért mondanak le tömegesen a választópolgárok arról a jogukról, hogy minden egyes, őket érintő kérdésről széles körű, nyilvános vitát halljanak, és valamennyi, a vitában elhangzó, a társadalom számottevő része által vallott érv érvényre jusson a végső döntésben? Miért hiszik el, miért hitetik el magukkal, hogy az autoriter egyéniség nem is autoriter, hanem a nép jótakaró barátja, az elitista csoport nem is elitista, hanem az ő őszinte képviselője?

Költői kérdéseim szaporítása helyett maradok a kétségbeesésnél, és áttérek a háborúnál jóval kisebb jelentőségű, de a hétköznapjaink intenzív mérgezését újabb négy évre garantáló eseményre, a magyarországi országgyűlési választások eredményére. Vesztettünk, megint, és amikor fejedelmi többest alkalmazok, nem csak a pártpreferenciájukban hozzám közelebb állókra gondolok, hanem lényegében az egész magyar társadalomra.

Nem csak az idén, és nem csak Orbán Viktor országlásának immár tizenkét éve óta hallom rendszeresen azt a sóhajtozást, hogy „de hát nincs más, aki…”, meg hogy „a többiek még arra sem képesek, hogy…”. Én pedig erre azt szoktam válaszolni (ha egyáltalán meghallgatnak), hogy dehogynem. Egy modern, demokratikus államban nincs különösebb jelentősége a miniszterelnök személyének, a kormány összetételének. A modern demokrácia nem arról szól, hogy „többség dönt”, hanem arról, hogy mindannyian, együtt döntünk. Ha nincs egyetértés, nem hozunk döntést. Ha valamilyen oknál fogva halaszthatatlan a döntés, a legszélesebb körben elfogadott kompromisszumot választjuk, fenntartva a mihamarabbi korrekció lehetőségét.

Akármit gondoljunk is a pártpolitikai kínálat minőségéről, azt nemigen lehet vitatni, hogy a jelenlegi kormány gyakorlata nem ebbe az irányba mutat, és ezáltal konzerválja a toxikus közhangulatot. Minden problémájával együtt az idei választásokra összeállt ellenzéki pártkoalíció annak az esélyét villantotta fel, hogy a mindannyiunkat érintő kérdésekről érdemi és nyilvános vita folyjon. Ez a lehetőség az én szememben sokkal fontosabb lett volna, mint a Fidesz által kínált „biztonság”. Ami a jobb híján rájuk szavazók számára langyos állóvíz, a többieknek pedig befagyott pocsolya.

Mivel nem következett be, sosem fogjuk megtudni, hogy mi lett volna – de igencsak valószínűnek tartom, hogy egy esetleges Márki-Zay Péter-kormányzás korántsem lett volna csupa móka és kacagás azoknak sem, akik neki szavaztak bizalmat. De meggyőződésem, hogy egy köhögős-döcögős átmeneti időszak felélénkítette volna a közgondolkodást, és az ellenzékbe szorult Fidesz borítékolható áskálódása dacára magasabb szintre emelkedett volna a társadalmi felelősségtudat. Meggyőződésem, hogy így lett volna – nem kell nekem elhinni, nem érdemes velem vitatkozni, mert nem következett be. De azért elmondtam.

Vesztettünk, és ez kétségbeejtő. Egy elbukott választás és egy áldemokratikus kormányzás konzerválása azonban nem akkora tragédia, mint egy ezreket gyilkoló, százezreket nyomorba döntő, közvetett hatásaival sok százmillió ember életkörülményeit nehezítő háború. Választások lesznek később is, a közbeszédet lehet és kell is folytatni, a kudarcot vallott recepteket le lehet és le kell cserélni.

2022. április 3-án este hat hónapot adtam magamban az ellenzéknek, hogy feldolgozza veresége okait, levonja a szükséges következtetéseket, és elkezdje rendezni sorait. Ennyi időnek szerintem elégnek kellett volna lennie, sőt muszáj lett volna, hogy elég legyen, ha a jelenleg ismert politikusok újabb kísérletet akarnak tenni a választók többségi bizalmának elnyerésére. Ehhez képest már közel kilenc hónap lepergett, és gyakorlatilag semmilyen értékelhető mozgás nem történt, csak pótcselekvések és helyezkedések.

Jelen állás szerint 2024 májusában lesznek az európai parlamenti és önkormányzati választások. Még tizenhat hónapjuk van a Fidesz ellen összefogni készülő pártoknak annak az elérésére, hogy rájuk szavazzak, és ne az elveimhez legközelebb álló kutyapártra.

Ja, és a forintárfolyam miatt is kétségbe vagyok esve. És még sorolhatnám…