Michael Moorcock, a fantasy irodalom élő klasszikusa visszaemlékezéseiben felidézi, hogy pályakezdőként számos képregényhez írt forgatókönyvet, a kor szokásának megfelelően névtelenül. Ezek a történetek nagyrészt a Thriller Picture Library című havi sorozat füzeteiben jelentek meg, és már jól ismert karaktereket használtak főszereplőként, köztük Robin Hoodot. A fiatal Moorcock kissé meglepődött, amikor tudatosodott benne, hogy a gyerekkori olvasmányai alapján szinte nemzeti hősként tisztelt íjászfejedelem csupán legenda.

Noha számosan próbálkoztak azzal, hogy Robint egy (vagy több) valós személlyel azonosítsák, ezek a kísérletek már csak azért sem járhattak sikerrel, mert a 14. századtól fennmaradt balladák, mondások és vegyes töredékek nagyon különböző jellemvonásokkal rendelkező egyénekre utalnak. Ám fikció ide vagy oda, „mindenki” pontosan tudja, hogy Robin Hood Oroszlánszívű Richárd idején élt, sok borsot tört a kereszteshadjáraton időző királyt helyettesítő, jogkörét önkényesen túllépő öccse, János herceg orra alá, és azzal védelmezte a normann hódítók által elnyomott őshonos szász népet, hogy a gazdagokat kirabolva visszajuttatta a szegény parasztoknak az igazságtalanul magas adó összegét.

De rosszul tudjuk. Robin legendája bő kétszáz évvel Richárd és János uralkodása után keletkezett, és Richárd még annyira sem volt igazságos király, mint a magyar Mátyás. A katonáskodáson kívül nem sok minden érdekelte, és pont a hálátlan utókor által pocskondiázott János volt az, aki rendet rakott az országban, és fontos reformokat vezetett be, főleg az igazságszolgáltatás terén. A történelemtudomány mai állása szerint ő sem volt éppenséggel egy matyóhímzés, de viszonylagos gazdasági stabilitást teremtett (ellentétben a háborúskodásra féktelenül költekező bátyjával).

Az sem állja meg a helyét, hogy a szászok lettek volna a „jók” és a normannok a „rosszak”. Ezt az elemet a Robin Hood-narratívába Sir Walter Scott: Ivanhoe című regénye emelte be, amely nagyban hozzájárult Robin újbóli felfedezéséhez, és a modernkori irodalmi, filmes és képregényes feldolgozások legfőbb alapjául szolgál. Ma már tudjuk, hogy Scott a saját korában éledező skót nacionalizmushoz keresett párhuzamot, vagyis a vélelmezett szász szabadságharcba Robin Hood úgy került be, mint Tell Vilmos a magyar kártyába. A valóságban Hódító Vilmos 1066-ban egy dinasztikus vitából került ki győztesen, mindössze néhány ezer „normann” élén számolt le riválisaival (aki ugyanannyira voltak angolszászok, mint ő, vagyis szintén főleg viking felmenőkkel rendelkeztek). A hastingsi csata legfőbb következménye valóban egy elitcsere volt, hiszen Vilmos harcostársainak juttatta a megölt ellenfelek birtokait, a nép (vagyis a nagy többséget alkotó parasztság) számára azonban mi sem változott. Illetve egy dolog igen: a „gonosz normann hódítók” véget vetettek a rabszolgaságnak, amely addig a keresztény egyház rosszallása ellenére fennmaradt Angliában. 100-150 évvel később a hódítók már tökéletesen asszimilálódtak, semmilyen történelmi emlék nem utal arra, hogy Richárd és János királyok idejében bárki is használta volna a normann-szász megkülönböztetést, minden alattvalójuk egyszerűen angolnak tekintette magát.

Nincs arról tudomásom, hogy Angliában létezne olyan politikai irányzat, amely Robin Hood legendájára építene egy nemzeti emlékezetpolitikát. Robin nem szerepel a történelemkönyvekben sem, és ez így van jól. A mesék más szerepet töltenek be életünkben.

(Az illusztráció az eleinte angolból fordított, majd saját készítésű Robin Hood-képregényeket közlő francia Oliver című havilap egy 1981-es számának borítófestménye, készítője bizonyos Joan Vilajuana.)