Bármennyire is megváltoztak ötven év alatt a zenefogyasztási szokások, ha egy szám nagyon beindult, egyszerűen kikerülhetetlen. Hetek óta mintha mindenhonnan a Depeche Mode Where’s the revolution? című száma folyna ki, és nem csak a banda budapesti koncertje miatt.

Az én generációm a rockzenének egy olyan korszakában nőtt fel, amelyben szinte hetente keletkeztek „fontos”, mondanialós dalok. Jó részébe biztos csak belemagyaráztuk a komolyságot, de akkor nagyon hatottak ránk. Világszerte százezrek tanultak meg angolul csak azért, hogy érthessék ezeket a dalszövegeket. A hazai beatzenébe pedig ugyanúgy belehallottuk a rejtett üzeneteket, mint ahogy kiolvastuk őket a versekből, novellákból, regényekből, vagy akár csak a Ludas Matyi rajzos vicceiből.

A Depeche Mode-nak ez az új száma nem beszél talányokban, hanem nagyon is nevén nevezi a dolgokat, számon kér mindenkit. Kissé meglepő módon. Nem követtem ugyan soha a Depeche Mode-ot (nekem ők túl „fiatalok”), de valamennyire ismerem a számaikat, és ha egyes időszakaiban nem is volt tőlük idegen a politikai téma, ennyire direktben nemigen szóltak közönségükhöz. És eleve szokatlan, hogy rockzenészek (vagy akármilyen művészek) 50 és 60 között találjanak rá egy szenvedélyesebb hangra.

Az én nemzedékem számára a Who 1971-es Won’t Get Fooled Again című száma nem azért emlékezetes, mert a CSI: Miami főcímzenéje, hanem mert a megírásakor 25 éves Pete Townshend három évvel az európai és amerikai ifjúsági lázadások lecsengése után keserűen szólt az illúziók elvesztéséről. Arról, hogy már csak abban reménykedünk, mozgalmaink vezetői nem fognak minket megint átverni. Arról, hogy az új főnök ugyanaz vagy ugyanolyan, mint a régi főnök.

1968 óta a „forradalom” szó sokat vesztett vonzerejéből, a magát nagynak nevező generáció is többnyire beállt a sorba, szépen betagozódott a rendszerbe, amit egy idő után már nem is nagyon próbált belülről rohasztani. A déli fasiszta vén diktátorok végelgyengülése és a keleti kommunista kártyavárak lekapcsolódása a szovjet lélegeztetőgépről többnyire vértelen rendszerváltozásokat hozott, és a kezdeti remények dacára hamar kiderült, hogy az új vezetői garnitúra nagyjából oda juttatja el a korábban lemaradt országokat, ami ellen a gazdagabbak fiataljai ötven évvel ezelőtt lázadtak.

Visszakerültünk volna a kiindulópontra? Van egyáltalán kit felráznia Martin Gore-nak, és van tippje arra, hogy merre mehetnénk azzal a vonattal, amit nem lenne jó lekésnünk? Vagy talán egy másfajta vonatra utal, amire felparancsolnak minket, ha nem cselekszünk végre? Gondolkodni kéne.

You’ve been kept down
You’ve been pushed around
You’ve been lied to
You’ve been fed truths

(Elnyomtak, lökdöstek téged, hazudtak neked, igazságokat nyomtak le a torkodon.)

Who's making your decisions?
You or your religion?
Your government, your countries?
You patriotic junkies

(Ki hozza meg a döntéseidet? Te vagy a vallásod? A kormányod, az országod? A patriotizmus drogjának függője vagy.)

Where’s the revolution?
Come on, people
You’re letting me down

(Hol van a forradalom? Gyerünk már, emberek, csalódást okoztok nekem.)

You've been pissed on
For too long
Your rights abused
Your views refused

(Túl hosszú ideje vizelnek rád. A jogaiddal visszaélnek, a nézeteidet elutasítják.)

They manipulate and threaten
With terror as a weapon
Scare you till you're stupefied
Wear you down until you're on their side

(Manipulálnak és fenyegetnek, a terrort használják fegyverként. Addig ijesztgetnek, amíg el nem tompulsz, addig fárasztanak, amíg az ő oldalukra nem állsz.)

Where's the revolution?
Come on, people
You're letting me down

The train is coming
So get on board

(Jön a vonat, szállj hát fel.)

The engine's humming
So get on board

(Zümmög a mozdony, szállj hát fel.)