Nem nagyon szeretek tömegrendezvényekre járni (koncerteket persze kivéve), de néha kivételt teszek. Feleségem mindenképp ki akart menni a március 15-i ünnepi ellenzéki gyűlésre, vele tartottam. Végül nem bántam meg, jó volt a hangulat és a társaság, több ismerőssel találkoztunk, illetve néhánnyal eleve együtt mentünk.

Az utolsó szónok, a közös miniszterelnök-jelölt arra kért minket, hogy három hét alatt győzzünk meg mindannyian három embert, hogy jöjjön el szavazni április 3-án, és segítsen a kormányváltásban. Ismeretségi köröm nagyjából 90-95 százalékban ki nem állhatja Orbánt és a Fideszt, a néhány megmaradt kormánybarátról meg nem nagyon tudom elképzelni, hogy mit mondhatnék még nekik, amit eddig nem hallottak, és nem engedtek el a fülük mellett, mert ha esetleg nem is tartják tökéletesnek a mai kurzust, bármi másról elhiszik, hogy csak rosszabb lehet. Random járókelőknek magyarázni az utcán nem az én világom, úgyhogy marad az egyetlen dolog, amihez kicsikét konyítok: leírom, amit gondolok, és közzéteszem. Megpróbálom elmondani, hogy miért szavazok április 3-án úgy, ahogy, és miért nem másként.

Kezdem azzal, amit március 15-én láttam, mert tetszett. De még jobban tetszett, hogy nem láttam Orbán Viktort. Mármint sem „az” Orbán Viktort, sem „egy másik” Orbánt, egy hozzá valamennyire is hasonlító, csak más színezetű politikust. Az ellenzéki pártok felszólaló képviselői nagyon különböző emberek, némelyiknek jobban megy a beszédmondás, némelyiknek kevésbé, van köztük, akinek a nézetei közelebb állnak hozzám, van, akivel biztos sok mindenről másképp gondolkodunk. De olyat egyet sem láttam, akiről azt éreztem volna, hogy ha személyesen találkoznánk, ne tudnék vele elbeszélgetni, és semmibe venné a véleményemet.

Tudom, sokan vannak, akik úgy gondolják, egy ilyen karizmatikus figurával szemben az ellenzéknek is egy erős vezetőre lenne szüksége, aki magabiztosan mutatja az irányt. Szerintem nagyot tévednek. Már csak azért is biztos vagyok ebben, mert volt már rá próbálkozás, és nem vált be. Igen, Gyurcsány Ferencre gondolok, akinek egyesek szemében még mindig él az a nimbusza, hogy ő már egyszer lenyomta Orbánt. Szerencsére őt sem láttam március 15-én, de még csak az árnyékát sem.

Azt szeretném, ha Magyarországon 2022. április 3-án végérvényesen megbukna az a nézet, hogy az országnak, a nemzetnek, a társadalomnak erős vezetőre van szüksége: olyan valakire, akit gondolkodás nélkül követhetünk, akinek biankó csekket nyomhatunk a kezébe, akiről tudjuk, hogy még nálunk is tisztábban látja, hogy mit akarunk, akinek minden szaváról úgy érezzük, hogy pont ezt akartuk volna mi is mondani, csak még nem tudtuk megfogalmazni.

Vezérkultusz helyett konszenzuskörüli egyetértésre kényszerülő koalíciós kormányzást akarok. Olyan parlamenti képviselőket, akik komolyan átgondolják a törvénytervezeteket, nem fogadják el, hogy tizenöt percük van elolvasni egy százötven oldalas anyagot, és nemcsak hajlandók addig dolgozni rajta, amíg elő nem áll egy mindenki által elfogadható verzió, hanem kikövetelik a nevünkben, akár saját pártvezetőik ajánlása ellenében is.

A március 15-i ünnepi ellenzéki nagygyűlésen felszólalók megtették az első lépéseket ebbe az irányba. Ezerszer inkább szavazok azokra, akiknél látom a szándékot az együttműködésre bárki mással, beleértve engem is, mint azokra, akik tizenkét éve nap mint nap bizonyítják, hogy csak Orbán Viktor feltétlen híveivel akarnak együttműködni, és ha én nem tartozom közéjük, hát úgy jártam.