Mostanában sok régi karikatúrával találkozom, és nem mindegyiket értem. Ha felkelti az érdeklődésemet vagy a kíváncsiságomat, vagy mert a rajzoló személye vagy az ábrázolt történelmi esemény miatt meg tervezem osztani, utánajárok keletkezési körülményeinek. Előfordul, hogy még ezután sem teljesen értem, az pedig teljesen biztos, hogy nem ugyanúgy hat rám, mint egy korabeli olvasóra.

A modernkori karikatúrákat sem értem mindig. Még a közelmúltbelieket, még a magyarokat sem. Sőt előfordul, hogy egy aktuális eseményt feldolgozó rajzban sem teljesen világos nekem, hogy „mit is akart mondani” megalkotója. Ha érdekel, utánanézek. Ha nem, annyiban hagyom, nem foglalkozom vele, elfelejtem.

Amikor először megláttam a Charlie Hebdo legújabb címlapját, sejtettem, hogy ebből már megint közéleti balhé lesz. A hírportálok beszámolói ezt gyorsan megerősítették, szinte teljesen egybehangzóan sorolva, hogy ki mindenki érzi (érezheti) sértve magát, és egyik sem mulasztja el felidézni a hat évvel ezelőtti terrortámadást, mintegy sugallva, hogy a francia szatirikus lap munkatársai még ebből sem tanultak, és folytatják az öncélú provokációit.

Egyetlen elemzését sem olvastam azonban ennek a karikatúrának, minden eddigi reakció zsigerinek tűnik. Pedig nem egy rossz karikatúra, és nagyon is összetett, csak a felszínen látszhat primitívnek.

Csupán azoknak a kedvéért, akik esetleg nem most azonnal, hanem jóval később találkoznak ezzel a karikatúrával és a véleményemmel, és már nem teljesen értik, elfelejtették a helyzetet: a karikatúra apropója Harry brit királyi herceg és amerikai felesége, a volt modell és színésznő, Meghan Markle által Oprah Winfreynek, a legnézettebb amerikai talkshow vezetőjének adott interjúja. A megidézett referencia pedig George Floyd szerencsétlen halála, amelyet a minneapolisi rendőrség néhány tagjának túlzottan erőszakos fellépése okozott, és amely hatalmas tiltakozáshullámot váltott ki tavaly, főleg, de nem csak Amerikában.

Harry és Meghan még 2019-ben döntött úgy, hogy nem óhajt többé eleget tenni a brit uralkodóház intézménye által előírt protokollnak, ami rengeteg szenvedélyes vitát eredményezett. Éles választóvonal alakult ki, egyik oldalán a modernséget jelképező fiatal pár rajongóival, a másikon az intézményrendszer hagyományainak védelmezőivel. A vita kiemelt publicitást kapott, és ennek az interjúnak a nyomán ismét fellobbantak az indulatok. Egyes vélemények szerint nagyon fontos, mások szerint kisebb, megint mások szerint semmilyen szerepet nem játszik a vitában, hogy Meghan anyja afroamerikai, így a nézetkülönbségnek van egy rasszista eleme is.

Bár a józan ész azt diktálná, hogy a brit királyi család ügyeivel elég, ha a britek törődnek, a nemzetközi bulvársajtó mindig is kiemelten foglalkozott velük. A család bizonyos tagjai adtak is erre bőven alkalmat. Nem ők az egyetlenek, elég felidézni a kiváltságaival rendszeresen visszaélő volt spanyol királyt és lányát.

A „Harry és Meghan a gonosz család ellen” című, évek óta tartó szappanoperát sokan követik, és bármennyire is hidegen hagy engem a dolog, teljesen nem tudom távoltartani magamat tőle, annyira beletolják a képembe. Az interjút természetesen eszem ágába se jutott megnézni, ám úgy gondoltam (lásd bevezető mondatok), hogy egy érdemi véleménynyilvánításhoz meg kell ismernem a tartalmát. Szerencsére az egyik brit bulvárlap honlapján olvasható a teljes leirat, aminek az elolvasása néhány perc alatt letudható.

Első blikkre a karikatúrán Erzsébet királynő az agresszor, Meghan az áldozat. Mind a nyakára nehézkedő uralkodói térd, mind a kísérőszöveg George Floyd esetét idézi. Azért vannak rajta kiakadva antirasszista csoportok, mert úgy érzik, a rajz tiszteletlenül bánik Floyd emlékével, és bagatellizálja a halálát. Olvastam olyan véleményt, amely szerint nem lehet összehasonlítani a dúsgazdag, kiváltságos, reflektorfényben élő Meghant az anyagi bizonytalansággal, drogfüggésével és a korábbi bűncselekményeiből fakadó bizalmatlansággal küzdő Floyd helyzetét. Mások viszont pont ugyanazt a rendszerszintű rasszizmust látják mindkettőjük sorsában.

Mivel nekünk nincsen erős kötődésünk a brit királyi család hagyományaihoz, és etnikai közösségek közötti konfliktusok sem olyan gyakoriak nálunk, mint akár Amerikában, akár az Egyesült Királyságban, akár Franciaországban, Budapestről nézve könnyebb tárgyilagos szemmel vizsgálni a karikatúrát és dekódolni lehetséges üzeneteit.

Nagyon fontosnak tartom azzal kezdeni az elemzést, hogy Floyd nem jelenik meg a képen, és bármennyire is kényelmetlen az a póz, Meghan nem vív haláltusát a képen: a térdelés inkább értelmezhető mémként, mint valódi hasonlatként. A „nem kaptam levegőt” (I was suffocating) idézet magától Meghantól származik, bár nem ebben a mostani interjúban, hanem egy korábbi dokumentumfilmben hangzott el.

Az interjúban és az azt követő nyilatkozatokban szinte már kínosan vigyáz mindenki arra, hogy ne magát a királynőt tegye felelőssé a helyzet elmérgesedéséért. Meghanék legtöbbször az „institution” (intézmény), néha a „firm” (cég) kifejezést használják annak a hatalmi központnak a leírására, amely meghatározza a brit királyi család viselkedési normáit. Ez az intézmény magában foglalja ugyan II. Erzsébetet és közvetlen rokonságát, de mindazokat is, akik érdekeltek a konzervatív hagyomány sarokkövének tartott királyság brand fenntartásában.

A brit bulvársajtó közvetlenül nem része ugyan ennek az intézménynek, de kivételezett kapcsolatot tart fenn vele, és tulajdonosai nagy többségükben (leginkább Rupert Murdoch és Lord Rothermere) személyes barátságot ápolnak a konzervatív párt vezetőivel. Szinte valamennyi brit bulvárlapról elmondható, hogy a politikai paletta jobb oldalán áll, szakszervezet- és Európa-ellenes, jelentős részt vállaltak a Brexit-kampányban, keményen ellenzik Skócia függetlenségi törekvéseit. Sokan kifejezetten szexistának és rasszistának tartják ezeket az újságokat és a hozzájuk kapcsolódó elektronikus médiát.

Mielőtt megismerkedett Harryvel, Meghan Markle kifejezetten aktív volt politikailag, és az ő nézetei egyáltalán nem nevezhetők konzervatívnak, különösen határozottan szállt síkra a női egyenjogúságért. 2016-ban nyíltan Hillary Clinton mellett kampányolt, és fájlalta a Brexit-szavazás eredményét.

Márpedig a brit királyi család tagjainak nem lehet politikai véleményük. Nem csoda, hogy Meghan az első pillanattól kezdve szálka volt a brit bulvársajtó szemében, amely szokatlan vehemenciával támadta, kicsit „ha van rajta sapka, az a baj, ha nincs, az a baj” alapon. Az „intézmény” pedig nem vette védelmébe. Talán azért, mert eleve nem volt felkészülve egy ilyen helyzetre, talán azért, mert nem is akarta – erről eltérnek a vélemények.

Nem egészen egy évvel ezelőtt, már Kanadába távozásuk után Meghan és Harry nyílt levélben üzenték meg a négy legnagyobb bulvárlapnak (Murdoch The Sun-jának, Rothermere Daily Mailjének, valamint a Reach csoporthoz tartozó Daily Mirrornak és Daily Expressnek), hogy nem óhajtanak többé együttműködni velük.

A Charlie Hebdo karikatúráján tehát nem Erzsébet királynő személye térdel Meghan nyakán, hanem a teljes konzervatív brit intézményrendszer, beleértve a bulvársajtót. Azt a bulvársajtót, amely az interjú után megint teljes erővel támadta Meghant, és mindent megtett hitelességének az aláásására – és amely most a francia lapot vádolja azzal, hogy a karikatúra közlésével pénzt akar keresni.

Visszatérve a hasonlatra George Floyd halála és Meghan érzelmi meghurcoltatása között: a Charlie Hebdo egy szatirikus lap, és mint ilyennek, alapvető eszköze a provokáció – a szónak a „gondolatébresztő” jelentésében. Egészen biztosan kizárható, hogy szándékos kegyeletsértésben lenne bűnös a szerkesztőség. Sokkal valószínűbb, hogy a karikatúra azokat az újságokat és olvasóit veszi célba, akik szerint ugyanolyan hírértékkel bír egy ismeretlen ember halála és egy híresség bármilyen megnyilvánulása.