1974 májusában még azokat a boldog szép időket éltük, amikor egyszerre három képregény is futott a Fülesben. Zórád Ernőtól egy Jókai-regény adaptációja (A két Trenk), Dargay Attilától pedig a Huckleberry Finn kalandjaiból készült Huck és Tom. A harmadiknak, amelyet Korcsmáros Pál rajzolt, az volt a különlegessége, hogy – ellentétben a másik kettővel, és általában a rejtvényújságban megjelent képregények jó 90 százalékával – nem Cs. Horváth Tibor forgatókönyve alapján készült, hanem maga Korcsmáros írta, ez volt a Mikrotánia embert rabol. Amikor pedig ez hét folytatás után véget ért, még különösebb sorozat vette át a helyét: a nagyon ritka, Magyarországon megjelent kubai képregények egyike. A címe Dien Bien Phu, témája a Vietkong hősies harca a francia megszállók ellen.

Különleges származási helye eleve érdekessé tenné a (mindössze hat oldalas) képregényt, de a szerzők utáni kutakodás váratlanul jóval izgalmasabb dolgokat hozott felszínre.

A rajzoló, Roberto Alfonso, teljes nevén Roberto Alfonso Cruz, művésznevén Robe pályájában nincs semmi különleges. 1937-ban született, képregényei főleg a Pionero, Zunzun és Comicos című kubai lapokban jelentek meg. Magyarországon összesen hat munkája jelent meg (egy a Fülesben, kettő a Lobogóban, egy-egy a Népszavában, a Pesti Műsorban, illetve egy VIT-antológiában - a listát Kiss Ferencnek köszönhetjük). Nem sokkal a magyarországi közlés előtt pár munkáját lehozta a csehszlovák Sedmička, és nagy valószínűséggel onnan vette át az NDK-beli Trommel és Frösi – ezekben az ifjúsági és úttörő lapokban számos magyar képregényt is megismerhettek akkoriban az olvasók. Alfonso a mai napig elismert rajzoló a hazájában, 2009-ben ő illusztrálta a kubai forradalom 50. évfordulójára készült könyvet.

Hanem az író, Guillermo Rosales jóval kevésbé szokványos életet élt, amelynek önkezével vetett véget 1993-ban, Miamiban.

A Havannában, 1946-ban született Rosales fiatalon lelkes híve volt a forradalomnak. Apja diplomata volt, ő maga a külügyminisztérium iskolájába járt, ahonnan egyenesen vezetett volna az út számára is a külügyi pályán. Ám az ifjú Rosales 15 évesen otthagyta az iskolát, mert mindenáron író akart lenni. A Mella című ifjúsági lap szerkesztőségébe került, de rövidesen elkezdődtek a gondjai. Tanulmányai félbeszakítása miatt 17 évesen behívták kötelező katonai szolgálatra, ahol pszichés problémákat diagnosztizáltak nála. Leszerelték, és akkoriban prágai nagykövetként szolgáló apja után mehetett Csehszlovákiába, majd a Szovjetunióba utazott pszichiátriai kezelésre.

Kubába visszatérve 22 évesen irodalmi díjat nyert, de El juego de la viola című regényét nem adták ki, mert regénye nem a forradalom dicsőítéséről szólt. A művet barátai az író halála után jelentették meg – ez az egyetlen kézirat maradt meg a számos könyvterv közül, amelyet Rosales rendszeresen megsemmisített.

Bár a Dien Bien Phu pontos keletkezési idejéről nem találtam információt, nagy valószínűséggel ebben az időben írhatta az ifjúsági lap számára. A hivatalos vonalnak tökéletesen megfelelő képregényből természetesen nem derül ki, hogy Rosales ekkor már súlyos lelki gondokkal küzdött, és barátaival, a Mellánál megismert, nála több évvel idősebb Norberto Fuentesszel és a homoszexualitását nyíltvan vállaló Reinaldo Arenasszal együtt már nem érezte jól magát Castro Kubájában. 1980-ban a kubai gazdasági problémák miatt Fidel megállapodást kötött Carter amerikai elnökkel arról, hogy engedélyezi mindazon kubaiak távozását az országból, akik el akarnak menni. A mintegy 125 ezer emigráns között ott volt Rosales és Arenas is.

De Rosales gondjai ezzel távolról sem oldóttak meg. Ahogy később írta: ő nem kubai számkivetettnek, hanem totális számkivetettnek tekintette magát, úgy vélte, más ország szülötteként is ugyanígy alakult volna a sorsa. Amerikába érkezve ismét a pszichiátriára került, öt éven át úgynevezett „boarding home”-okban lakott. Itt vált világossá az ő számára is, hogy a kubai vezetés a lehetőséget kihasználva köztörvényes bűnözőktől és – az ő fogalmaik szerint – elmegyógyintézetbe való, nem kívánatos elemektől is megszabadult. Ezek közé tartoztak az olyan homoszexuálisok is, mint Arenas. Bár Rosalesről sehol nem találni explicit utalást arra, hogy ő is meleg lett volna, halála után régi barátja, Fuentes a regénye újrakiadásához írt előszavában egyértelműen kijelenti, hogy Rosales viszonzatlan szerelmet táplált Arenas iránt, és más kapcsolatáról nemigen esik szó, csak hallomás alapján említi Fuentes, hogy Miamiban egy özvegyasszonnyal élt együtt.

Az említett regény, a La Casa de los náufragos (eredeti címén: Boarding Home, az angol újrakiadásban The Halfway House) 1987-ben díjat nyert Miamiban, amelyet Octavio Paz kezéből vehetett át. A regényt egyes szám harmadik személyben írta ugyan Rosales, ám egyértelmű, hogy lényegében önéletrajzi műről van szó, a forradalomban csalódott főszereplő tragédiáját írja le.

1987-ben Arenas megtudta, hogy AIDS-es. Hátralevő éveit bátor küzdelemmel töltötte, továbbra is ostorozta a kubai kormányt, több emigráns kubai írót támogatott. 1990-ben nem bírta tovább a fájdalmakat, kábítószer és alkohol túladagolással vetett véget életének. Rosales 1993-ban, 47 évesen öngyilkos lett, fejbe lőtte magát.

Előszavában Fuentes értetlenségének adott hangot. Rosalesnek nem volt oka arra, hogy végezzen magával, hacsak az nem, hogy egész életében talán öntudatlanul is utánozta Arenast, aki nem akart vele kapcsolatot létesíteni. Ekkor már Fuentes maga is Amerikába készült – Fidel Castro egykori közeli barátjaként és a titkosszolgálatok vállalhatatlan működésének meghitt ismerőjeként az ő távozása messze nem volt olyan könnyű, mint Rosalesé és Arenasé, végül Gabriel García Márquez és William Kennedy Pulitzer-díjas író közbenjárására hagyhatta el az országot – és meggyőződése, hogy ha időben ér oda, Rosales még ma is él.

Egy 2010-es információ szerint a Boarding Home-ból Home címen francia film készül, de úgy tűnik, még nem valósult meg.