Mielőtt folytatnám a korai magyar képregényeket is jegyző illusztrátorok franciaországi pályafutásának a krónikáját, érdemesnek találtam röviden bemutatni azt a különleges magazint, amelyben többüknek is jelentek meg munkái. Sőt, mint az utánaolvasásnál kiderült, más magyar vonatkozásai is vannak a lapnak.

Az 1901 és 1912 között hetente megjelent L’Assiette au beurre-nek már a neve is különleges. A „vajastányérnak” más nyelven nincs pontos megfelelője, sőt a kifejezés értelmezésében is vannak eltérések. Annyi biztos, hogy a vaj (mint kenőanyag) már a 19. század közepén szinonimája volt a pénznek. A kifejezés használata viszont változott az idők során, vannak, akik inkább a magyar húsosfazékhoz hasonló értelemben alkalmazták, mások pedig inkább a nagy mennyiségű pénz nem teljesen törvényes származására utalva a feketekasszával tartják egyenlőnek. 

Schwarz az Assiette-ben, Jules Grun 1903-as rajza

A hetilapot 1901-ben alapította a miskolci születésű Schwarz Samu, aki huszonéves korában emigrált Párizsba. Samuel-Sigismond Schwarz azonnal a könyvszakmában helyezkedett el, és hamar felismerte a sajtó felfutásában rejlő lehetőségeket. Nem jelenthetett hátrányt az sem, hogy az ismert kiadó, Jules Rothschild lányát, Fannyt vette feleségül, aki aktívan részt is vett üzleti tevékenységében. Apósa halála után Schwarz átvette az általa kiadott lapokat, és gyorsan bővítette a portfoliót. Az illusztrált magazinokra specializálódott, kiadványai a fizetőképes középosztályt célozták meg, különösebb politikai irányultság nélkül.

Hogy az Assiette története mégis összekötődik a szocialista és anarchista mozgalmakkal, az a szakértők szerint inkább tudható be, hogy a századforduló idején a tömegeket foglalkoztató társadalmi témák hozták az olvasókat. Másfelől pedig Schwarz az első számok után áttért arra a gyakorlatra, hogy majdnem minden héten egyetlen rajzoló készíthette az összes rajzot, méghozzá teljesen szabad kezet kapva, márpedig azok az illusztrátorok és festőművészek, akik ekkoriban ismerték fel, hogy az egyedi alkotások készítése helyett gyorsabban és nagyobb elismertséghez juthatnak a nagypéldányszámban terjesztett kiadványoknak dolgozva, többségükben liberális vagy radikális eszméket vallottak. Ennek következtében a szatirikus magazin leggyakoribb céltáblái az egyház, a politikai intézményrendszer és a hadsereg voltak, különös tekintettel az autoriter uralkodókra és a kolonializmusra.

A lap legfőbb megkülönböztetője az igen nagyszámú konkurensektől ugyanis az volt, hogy csupa teljes oldalas, többnyire színes képből állt, minimális szöveggel. Ez hatalmas lehetőséget jelentett a rajzolóknak, és tág teret biztosított az értelmezéseknek, így az alkotók nem vállaltak nagy kockázatot véleményük kifejtésével. A kor megengedő sajtótörvényének köszönhetően az Assiette-re sosem sújtott le teljes erővel a cenzúra, egyetlen számot sem tiltottak be, legfeljebb az árusítását lehetetlenítették el, főleg olyankor, amikor Franciaország valamelyik szövetségese ellen irányult az adott szám. Egyes alkotóknak adódtak ugyan peres ügyeik, de nem találom nyomát, hogy komolyabb következményei lettek volna ezeknek.

Schwarz sajtócsoportjának 1902 után pénzügyi gondjai támadtak, de mivel ezek nem érintették közvetlenül az Assiette-et, nem került veszélybe a megjelenése. Egy befektetőcsoport vette át más lapokkal együtt, amelyben Schwarz felesége is tulajdonos volt, de ő maga már más területeken tevékenykedett. Az Assiette fénykora nagyjából 1909-ig tartott, aztán egybehangzó vélemények szerint esett a színvonal, több meghatározó alkotó távozott, az újabbak nem értek fel velük, takarékossági okokból kevesebb lett a rajz és több a szöveg. 1912-ben leállt a lap, bár később voltak még tiszavirág életű próbálkozások az újraindítására.

Lássunk tehát néhány címlapot, témát és alkotót.

Az első szám címlapja, a svájci Steinlen rajza. Szöveg: A sztrájkkassza. "Hát a miniszter polgártárs nem küld semmit?" "De igen, háromezer katonát."

19. szám: Az uralkodók. II. Vilmos német császár arcképével. Rajzolója a portugál Leal de Camara.

A 21. szám címlapja jól mutatja, hogy milyen szabadon variálták a lap címének tipográfiáját, ami akkor úttörő dolognak számított, hisz a többi lap inkább arra törekedett, hogy a logóról azonnal felismerhető legyen. Adolphe Willette rajza.

34. szám, Társadalmi bosszúk. Paul Jouve rajza.

40. szám: Bádogos. A címlapot és a teljes, részben képregényszerűen megoldott tartalmat az orosz származású Caran d'Ache rajzolta.

.

41. szám: A pénz. A cseh Frantisek Kupka rajza.

44. szám: A sportemberek. a spanyol Xavier Gosé rajza.

85. szám: Miniszter úr. Hermann Vogel rajza.

88. szám: Emberek és állatok. Ezt a számot Benjamin Rabier, a francia képregény egyik úttörője rajzolta.

293. szám: Az Ő szobraik. Ezt a számot közösen rajzolta az osztrák Raphael Kirchner és a magyar Józsa Károly. Mivel a képek nincsenek szignózva, nem tudjuk, mi volt köztük a pontos munkamegosztás.

296. szám, Henri Gustave Jossot rajza.Jossot egyedi stílusa azonnal felismerhető, sok számot illusztrált. Ő volt talán a legkonfrontatívabb a lap rajzolói között, egy idő után a sok negatív visszajelzés miatt nem is rendelt tőle több munkát az Assiette szerkesztősége.

A 324. szám kiemelten bizonyítja a lap nemzetköziségét, hiszen tizenegy országból származó rajzoló munkáját tartalmazza, köztük a magyar Vadász Miklósét. Róla egy következő cikkben lesz szó hosszabban, mivel két teljes számot is rajzolt a lapnak.

A 390. szám: Szlávok. A kétnyelvű számot a németek, osztrákok és magyarok által elnyomott szláv kisebbségeknek szentelték. A címlapot a lengyel Jerzy Boleslas Soszyński-Ostoja, művésznevén Georges d'Ostoya készítette.

407. szám. Az olasz Cesare Musacchio munkája.

450. szám: Az özvegyek. "És most, helyet a fiataloknak", mondja a gyászoló özvegy. A spanyol Juan Gris rajza.

Magyar szempontból a legkínosabb az 1912-ben megjelent 587-es szám volt. Míg a korábbi "szláv" szám nem volt ennyire kihegyezve a magyar elnyomásra, ez nagyon is. A szöveg: Az ellenzék politikai programja. "Beverem a pofáját. Nekirontok. Megeszem a máját, a lépét, a szívét, a torkát... Kitépem a beleit, és hegedűhúrt csinálok belőlük a cigányaimnak... És Isten segítsen a vállalkozásomban..."

És ennél még durvább dolgok is voltak a végig D'Ostoya által rajzolt számban. A hazai fogadtatása ehhez képest igencsak visszafogott volt, ahogy arról a Hét című lap reagálása tanúskodik. Azért jól odapiszkál a kritikus a franciáknak, amikor "nemzeti betegségüknek" nevezi a homoszexualitást. (Ez volt az egyike a Vadász által rajzolt két számnak.)