Négy évvel ezelőtt jelent meg a Fekete-Fehér Képregénymúzeum első kötete. A sorozatot Kiss Ferenc képregénykedvelő kezdeményezte, azóta már a hatodik résznél tart. Az én hozzájárulásom – a kiadás megszervezésén kívül – elsősorban arra terjedt ki, hogy a feldolgozott művekről és szerzőkről szedtem össze háttéranyagokat. Közös egyetértésben az első kiadványt Sebők Imrének szenteltük, és a kiválasztott képregények között első helyen szerepelt A mayák kincse.

A regény eredeti címe Hearts of three, ami lényegében egy szerelmi háromszög-történetre utal. Valójában forgatókönyvnek készült először, amelyet 1909-ben írt közösen Jack London és Charles Goddard, ám ez a film sosem valósult még – végül a regény 1918-ban, két évvel London halála után jelent meg. Bár film azóta sem készült belőle, 2004-ben orosz tévésorozatként mégis megvalósult.

A regény első magyar változatát Ruzitska Mária készítette 1924-ben. Ekkor A vén kalóz kincse címet kapta, ami már jelzi, hogy kalandregényként igyekeztek pozícionálni. Nem is alaptalanul, hiszen maga London is azt nyilatkozta a műről, hogy ez volt a legakciódúsabb írása. (Ez a fordítás legutóbb 1994-ben jelent meg a Fátum-Ars kiadónál.)

Alig hat évvel később újabb magyar fordítást készített a regényből Tersánszky Józsi Jenő, tőle származik A mayák kincse cím (később átigazították a helyesírását, és az újabb kiadások már A maják kincse címen jelennek meg. Ennek a teljes szövege olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapján.

A képregényváltozat forgatókönyvet szinte magától értetődő, hogy Cs. Horváth Tibor készítette. Sebők Imre rajzaival 1961 óta jelentek meg folytatásos képregényei a Népszavában. A mayák kincsét 1962-ben közölték, 54 részben.

1979-ben egy újabb adaptáció látott napvilágot, ezúttal Zórád Ernő rajzaival – Cs.  Horváth nem először választotta azt a megoldást, hogy ugyanazt a forgatókönyvet több rajzolóval is feldolgoztatja.

Érdemes összehasonlítani a szöveget és a két képregényverziót.

Először lássuk Leoncia és Francis csókját:

„Zokogás tartotta vissza attól, hogy a csónakba ugorjék. Visszafordult. Az idegen ifjú nő sírt, kezében alácsüngetve a revolvert. Nyomban hozzálépett, és kérdően, részvéttel érintette meg a karját. A nő megremegett érintésétől, de elhúzódott tőle, és szemrehányóan tekintett rá, könnyein át. Egy vállvonással megadva magát annak, hogy a helyzetet úgysem értheti meg, vissza akart fordulni a sajkához, mikor a nő megállította:
- Utóvégre is... - kezdte a nő. De elakadt, és nagyot nyelt. - Megcsókolhatnál búcsúzóul.
Hevesen kiterjesztett karral lépett előre, de a revolver ott rezgett jobbjában. Francis tétovázott egy pillanatig, majd magához ölelte a nőt, hogy egy csodálatosan szenvedélyes csókot kapjon tőle. Aztán a nő a vállára hajtotta a fejét, és úgy tört ki újabb sírásba. Akármennyire is igézet alatt volt Francis, azért érezte, hogy a nő kezében levő revolver agya ott nyomja a hátát. S mikor a nő, felvetve könnyáztatta arcát, újra és újra megcsókolta őt, Francis azon tanakodott, vajon aszfaltbetyárság-e tőle, mikor ugyanúgy viszonozza a nő csókjait.”

London eredeti, szenvedélyes szövegétől mindkettő eltér, bár a Sebők-változat jóval közelebb áll hozzá – Zórádnál inkább látszik „végzet asszonyának” a női szereplő.

Érdemes megvizsgálni narrációs és grafikai szempontból is a két képregényverziót, mert jól tükrözik a magyar alkotókat ért hatásokat.

Sebők 1962-ben készült változatában dominál a narrációs szöveg, még a férfi szereplő gondolatai is függő beszédként, idézőjelek között, a narrációba vannak beleágyazva. Ez az ötvenes évek francia képregényeire jellemző, legtovább a nálunk is könnyen elérhető Vaillant hetilapban láthatták a magyar szerzők.

Zórád 1979-es verziója már „párbeszédesebb”, igazodva az újabb trendekhez. Sajnos, a Füles ragaszkodott ahhoz, hogy a szövegeket írógéppel írják be, ez sokat ront az élményen.

A rajzot magát mindkét kiváló grafikus a maga módján oldotta meg. Sebőknél a fény-árnyék hatások komor hangulatot teremtenek, érezhető, hogy egy dzsungel közepén vagyunk. Zórád felfogása a háttér elhagyásával függetleníti a helyzetet a környezettől, a két szereplő közti interakcióra tesz erőteljesebb hangsúlyt.

A második kiválasztott részlet a képregény befejező jelenete.

Sebőknek ez a rajza akár a Reménység Úttörőiből is származhatna, kísértetiesen hasonlít Raymond Poïvet korabeli munkáira. Ismét a hangulatot emeli ki, nem igazán felel meg a lezárás céljának – kicsit az az érzése az embernek, hogy muszáj volt egyetlen kockában letudni a végét. Szerencsésebb lett volna megmutatni a szereplők arcát, megtudni, hogyan viszonyulnak a történtekhez.

A Sebők-rajz zártságával szemben Zórád megnyitja a teret, és ezúttal igen szépen kidolgozott háttérrel szolgál. Bár ez a plán sem teszi lehetővé azt a részletes lezárást, amit a Sebők-verziónál hiányoltam, legalább két szereplő arcát látjuk, és a mimikájuk többet mond el az érzéseikről.

Nem tudjuk azonban összevetni egyik verziót sem Jack London szövegével – ez a jelenet ugyanis nem szerepel a regényben! Sőt. Egyáltalán nem így végződik a történet. A menekülés után még hátra van a könyv jó egy negyede...

Sok minden más is kimaradt a képregényből. Szó sem esik például arról, hogy Leoncia valójában Henry testvére, és hogy majd Francis veszi feleségül. Emlékezzünk az eredeti címre – a regény nem a kincskeresésre van kihegyezve, hanem a szereplők kapcsolatára.

Valóban elmondhatjuk, hogy ez a képregény „Jack London nyomán” készült. Ami engem illet, nem vagyok kibékülve az adaptációnak ezzel a gyakorlatával. Ez valójában csak zanzásítás, és az eredeti szándék és üzenet teljes mértékben elvész. Bár London populáris szerző volt, mindegyik műve komoly mondanivalót hordozott. Nagyobb tiszteletet érdemelt volna annál, hogy egyszerű kalandtörténetté alakítsák át a regényét.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a Sebők-féle verzió az egyik legjobb „egzotikus” kalandképregény, ami Magyarországon készült. Csak hát jobb lett volna ugyanezt egy eredeti forgatókönyvvel produkálni (tudjuk, azt akkoriban nem lehetett, de ez nem ide tartozik).

Végül még egy érdekesség. 2009-ben a Holnap kiadónak eszébe jutott, hogy a legutóbb 1990-ben megjelent Tersánszky-fordításból is kéne egy újabb kiadás. A címlap és a belső illusztrációk készítésére azt a Cserkuti Dávidot kérték fel, aki a mi kiadványunkban Sebők Imre rajzstílusát méltatta egy rövid tanulmányban. Nem kétség, hogy méltónak bizonyult a mesterekhez – íme a bizonyíték a saját blogján.