2006 nagy szenzációjaként könyvelhettük el Ótomo Kacuhiro kultikus animációs filmjének, az Akirának a magyarországi bemutatóját. Az 1988-ban készült anime így 18 év késéssel eljutott hozzánk, ellentétben az alapjául szolgáló, ugyancsak Ótomo által jegyzett képregénnyel.

Az Akira manga 1982-ben indult. Utolsó része 1990-ben jelent meg japánul, majd a kilencvenes években a Marvel és a Glénat révén ismerhette meg az amerikai és a francia közönség. Bár nálunk a rajzfilm változatot tekintik mérföldkőnek, az eredeti manga legalább ugyanannyira fontos változásokat hozott a japán képregényben. Az 1970-es években viszonylag elhanyagolt célcsoportnak számított az egyetemisták korosztálya: a mangák túlnyomó többsége náluk fiatalabbaknak szólt, a többit pedig már inkább felnőtt közönség­nek szánták. Az ő körükben ért el hatalmas sikert a Kódansa Young Magazine című lapjában 25 oldalas folytatásokban közölt Akira. Az első négy rész gyűjteményes kötete után készült a film, ezért csak három év szünet elteltével rajzolta meg Ótomo a befejező ötödik és hatodik kötetet, méghozzá a filmétől eltérő befejezéssel.

Szintén fontos, hogy az Akira az első cyberpunk képregények egyikének is tekinthető. Ezt igazolja Ótomo későbbi munkássága is, például a Tezuka egy korábbi képregénye, a Metropolis alapján készült anime, amelynek ő írta a forgatókönyvét, vagy egyik legfrissebb munkája, a Gőzfiú.

Az Akira a III. világháború után a Tokió hamvaira épült hatalmas városban, Neo-Tokióban játszódik. Az első kötet elején pár színes oldalon láthatjuk az 1982-ben bekövetkezett, a háborút közvetlenül kiváltó apokaliptikus robbanást. Ezután kezdődik a valódi történet. 2030-ban járunk. Kaneda Sótaró egy motoros tinédzser­banda vezetője. Miután a csapat megtekintette a "pusztítás szívét", vagyis a robbanás mementójául szolgáló krátert, elindulnak kedvenc helyük, a Harukija bár felé. Kaneda legjobb barátjának, Sima Tecuónak száguldás közben az útjába kerül valaki – ezt a jelenetet fogjuk most elemezni. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért tükröztük az oldalt, míg a szöveget tartalmazó kockákat visszatükröztük, hogy olvashatók legyenek.

Az első képen Tecuo bukósisakos arca látható, a háttérben a mangákra jellemző sebességvonalakkal. Noha a nyugati képregényben is gyakran élnek a mozgás gyorsaságát érzékeltető grafikai elemekkel, a japánok másképp használják őket.

A következő képen és az azutánin azt látjuk, amit Tecuo: a reflektorfény előtt, majd annak közepén álló kicsiny alakot, látszólag egy kisgyereket. A lecsupaszított díszlet erőteljesen kihangsúlyozza a lényeget: a koromsötét éjszakát, a motor közeledtével változó szögben eső és nagyobbodó fénycsóvát, a vészjósló kőkorlátokat, a premier plánba kerülve is aprónak látszó, védtelen figurát.

„Húzz onnan, te marha", majd „VÁÁÁ" – kiáltja a most velünk szembe fordított Tecuo. Vonásai egyszerre gyerekesebbek és keményebbek, mint amit egy nyugati rajzoló ábrázolna, és nem annyira a félelmet, mint a magatehetetlen dühöt olvassuk ki belőle, hisz minden bizonnyal képtelen lesz kitérni.

A következő képen hátulról látjuk az úttest közepén álló alakot és most vele együtt szembesülünk a felé rohanó veszéllyel, a fenyegető, szinte lövésszerűen robbanó fényekkel.

A lap utolsó képe egyszerre három síkon hat: feszülten várjuk, hogy Tecuo és az őt követő motorosok elgázolják-e a kisembert, akinek a feltett keze teljesen eltakarja az arcát, így nem látjuk, kicsoda, és valóban olyan fiatal-e, mint a harmadik képen gondoltuk. A legújabb elem a kezére festett vagy tetovált 26-os szám, amelynek minden bizonnyal központi szerep jut majd a történetben.

Mesteri munka, körmünket lerágjuk. Hátha egyszer magyarul is elolvashatjuk.

A cikk eredetileg a Buborékhámozó képregényes szaklap 2. számában jelent meg. A japán szövegek fordításáért köszönet Oroszlány Balázsnak.