„A néhány megmaradt kormánybarátról nem nagyon tudom elképzelni, hogy mit mondhatnék még nekik, amit eddig nem hallottak, és nem engedtek el a fülük mellett, mert ha esetleg nem is tartják tökéletesnek a mai kurzust, bármi másról elhiszik, hogy csak rosszabb lehet.” – írtam az előző blogbejegyzésemben.

Marabunak ez a kis képregénye szerepel az általam nemrég kiadott "Vészfék nyúz" című füzetben is.

Pedig egy ideig komolyan megpróbáltam, és nem egyszer még ma is azon kapom magamat, hogy ilyesmin töröm a fejemet.

Valójában van ennek egy olyan eleme, amit megértek. Az első szabad választás előtt mérlegeltem az akkoriban formálódó pártok mondandóját, és eldöntöttem, hogy az SZDSZ-é áll hozzám legközelebb. Már csak azért is szavaztam rájuk, mert akkoriban (Nyugat) Európa legtöbb országában a két nagyjából egyformán erős politikai formáció, a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták mellett a liberálisok nemigen rúgtak labdába, de túl sok embert képviseltek ahhoz, hogy ne kelljen figyelembe venni őket. 1990-ben úgy gondolkodtam, hogy örök elégedetlenkedőként nekem egy ilyen kritikus pozíció tökéletesen megfelelne. Komolyan azt hittem, hogy az SZDSZ kap majd 7-8 százalékot, azt viszont stabilon fogja tudni tartani „akármeddig”, mint például a németeknél az FDP. Mások más okokból választották a szabaddemokratákat, és sokan éppen ezért csalódtak is bennük. Én nem. Persze korántsem voltam megelégedve a teljesítményükkel, egyes politikusaiktól és megnyilvánulásaiktól égnek állt a hajam – de az SZDSZ mondandója még mindig a legközelebb állt hozzám a többi párthoz képest. Amíg csak lehetett, rájuk szavaztam, mert azt vallottam, hogy még mindig inkább választom azt, akivel legalább az ideák szintjén nagyjából egyetértek, mint azt, akinek a gondolkodása teljesen idegen nekem.

Szóval egy kicsit megértem azokat, akik azért szavaztak 1990-ben az MDF-re, majd 1998 óta a Fideszre, mert a deklarált üzeneteik alapján úgy érzik, hogy velük vannak egy platformon. Nem értek egyet velük, de megértem őket.

És megértem a dilemmájukat is, de csak kicsit. Nekem is volt SZDSZ-dilemmám, hiszen három kormánykoalíció részeseként sokszor hibáztak, bőven voltak olyan lépéseik, amelyek nem tetszettek nekem. De mégiscsak ők voltak a kisebb párt, és ez eleve egyfajta csendestársi viszonyra predesztinálta őket. Amikor végképp tarthatatlanná vált ez a kapcsolat, helyeseltem a koalíció felmondását, noha érezhető volt, hogy ez a párt önfelszámolásához vezet. Megtehették volna hamarabb is, és akkor talán még mindig léteznének párszázalékosként – ki tudja.

A lelkiismeretes Fidesz-szavazó dilemmája azonban egy másik dimenzió. Arra a lelkiismeretes Fidesz-szavazóra gondolok, akiből ismerek néhányat, bár igazán beszélgetni már nem tudok velük. Kortársaim, valamikor egyformán gondolkodtunk a világról – vagy legalábbis azt hittük. Persze könnyebb dolgunk volt, mert gondolhattunk bármit, nem volt lehetőségünk baráti köreinken kívül kifejteni. Volt, akivel már 1990 környékén kiderültek a nézetkülönbségek, volt, akivel csak később. Okos és kedves emberek ők, semmi okom kételkedni őszinteségükben, ahogy remélem, nekik sincs az enyémben.

És mégsem tudom teljesen megérteni a dilemmájukat. Tudom róluk, hogy nem tartják tökéletesnek az Orbán-kurzust, és tudom, hogy miért nem akarnak befogadni „baloldali” gondolatokat. Tudom, hogy azt remélik, a Fidesz „hibáival” együtt is alapvetően jó (mármint nekik megfelelő, elfogadható) irányba viszi az országot és a társadalmat. Tudom, komolyan hiszik, hogy az ellenzéki pártok kormányra kerülése számukra kedvezőtlen fordulatot hozna. Még csak azt sem gondolom róluk, hogy mindent elhisznek a felpörgetett propagandának, többre becsülöm én őket ennél. De hogy nem lehet könnyű kiszűrniük az ezerrel nyomatott zajt, az is biztos.

De nem tudom teljesen megérteni a dilemmájukat, mert Orbán és a Fidesz nem mond nekik igazat, és ezt nagyon nem akarják tudomásul venni. Az csak az egyik bajom Orbánékkal, hogy mást gondolunk a világról – legalább akkora baj, hogy saját táborukat is megtévesztik.

Karizmatikus egyéniségét kihasználva Orbán Viktor azt mondja, amit sokan nagyon szívesen hallanak tőle – és miután besöpörte a szavazatokra váltott éljenezést, azt csinál amit akar. Ő maga mondta egyszer: „Ne azt figyeljék, amit mondok, hanem azt, amit csinálok”. Ideje levenni a hangot, és alaposan körülnézni, hogy mit is művelt az elmúlt 12 évben.

Nem tudom elképzelni lelkiismeretes barátaimról, akik mostanáig a Fideszre szavaztak, és feltehetően most is arra készülnek, hogy kellemes érzés nekik olyan országban élniük, amely a társdalom felének rohadtul nem tetszik. Legalább annyit tegyenek már meg, hogy kérdezzék meg tőlük, tőlünk, hogy mi nem jó itt nekünk – és értsék is meg a válaszainkat, járjanak utána állításainknak. Előre is köszönöm.