A második "buborékhámozó" cikk a Panel 3. számában jelent meg, és ezúttal egy klasszikus comic stripet tettem vizsgálódásom tárgyává.

Az amerikai képregény legelső műfaja a "comic strip", vagyis a vicces képsor. A karikatúrákból kifejlődött pár képes (naponta 3-4, hétvégeken 7-8), poénos történeteknek hatalmas sikerük volt. A többségük csak két-három szereplővel, esetleg egy család tagjaival operált, ennek dacára hihetetlen eredetiséggel mutatta be vagy figurázta ki egy-egy társadalmi csoport, osztály vagy közösség életét, gondjait és örömeit.

A comic stripnek ez a formája ma is él és virul: elég, ha a Garfieldra, a Kázmér és Hubára vagy a Dilbertre gondolunk, és tudjuk, hogy a helyzetek látszólagos ismétlődése dacára szerzőik szinte korlátlan számú variációkra képesek igen élvezetes módon, akár éveken keresztül is.

Voltak azonban olyan alkotók, akik szűknek érezték a comic strip szabta szűk kereteket, úgy érezték, hogy mondanivalójuk nem fér el három képben, netán nem bíztak abban, hogy minden nap ugyanolyan vicceset tudnak kitalálni, illetve nem is éppen vicceset akartak mondani. Az 1910-es évek közepétől folytak kísérletek a klasszikus zsidó vicc ("mondok egy nagyot, mondok egy még nagyobbat, mondok egy olyat, amitől visszájára fordul a nagyotmondás") szerkezetét utánzó comic strip megreformálására. Ezekben a sorozatokban a napi poénok már egymásra épülnek, ám a poénok egymásutániságából nem állt össze egy követhető történet. Az egyik ilyen már valamelyest drámainak tekinthető képsorban, az 1919-ben indult Gasoline Alley című képregényes szappanoperában lép be először igazán az idő: a szereplők változnak, felnőnek, korosodnak.

Az igazi áttörést azonban a ponyvahősök kalandjainak a képregényes adaptációja hozza el, 1929-től kezdve. Tarzan és Buck Rogers azonnali sikerén felbuzdulva rövidesen megjelennek az eredetileg is képregényre szánt hősök: a Fantom, Flash Gordon, Dick Tracy, Prince Valiant, Mandrake és számtalan társuk.

Ezek már valódi folytatásos történetek, van elejük (bár gyakran összemosódik az előző kaland végével), vannak bennük fordulatok, és van végük is (bár gyakran egyből átvezetnek a következő kalandhoz). A comic strip formából kifolyólag a fordulatok szinte a végtelenségig fokozhatók, kiválóan alkalmas arra, hogy az olvasó másnap is meg akarja venni az újságot, nehogy lemaradjon arról, ahogy kedvenc figurája kimászik a slamasztikából.

A kalandos comic strip sikere azonban egyben a bukását is magában hordozta: pár éven belül kiderült, hogy érdemes a már megjelent történeteket összegyűjteni és külön magazinban kiadni, és az is, hogy a tempót még tovább lehet és kell fokozni: új figurák, új sorozatok kellenek az olvasói igények kielégítésére. A harmincas években megjelent az új műfaj, a comic book, és innentől kezdve a kalandos történetek szinte kivétel nélkül átvándoroltak ebbe a médiumba, és csak néhány kivétel maradt meg még a mai napig is a napilapok rendszeres kínálatában.

A most következő buborékhámozás tehát egy lényegében halott műfaj sajátosságait vizsgálja, de attól még egyáltalán nem érdektelen, és eszközei időnként tetten érhetők a havi megjelenésű képregényekben is.

A kiválasztott példa egy klasszikus comic strip, a Dashiell Hammett és Alex Raymond által indított Secret Agent X-9 egy későbbi időszakából származik. Ezeknek a késő hatvanas évekbeli csíkoknak az írója Archie Goodwin, rajzolója Al Williamson.

A kaland-strip alapvetően három képből áll: az első egy expozíció, a helyzet bemutatása; a második valamilyen fordulatot hoz; a harmadik feszültséget keltve előkészíti a folytatást.

A jelen példa első képén láthatjuk (és olvashatjuk), hogy egy idegen hatolt be hősünk lakásába. A másodikon már emeli a gyilkos fegyvert, a harmadikon pedig elsüti. Ezen a képen csak magát a pisztolyt látni, de aligha kétséges, hogy az ágy irányába lőtt vele. Izgulhatunk holnapig: tényleg lelőtte a gyilkos Corrigant? Ha nem, akkor hogyan úszhatta meg a dolgot?

A másnapi folytatás első képe ismét egy helyzetismertető: a rosszarcú férfi kimondja magáról, hogy bérgyilkos, és Corrigan megölésére szerződtették. Ám egyben ez a kép az előző napi utolsó képnek a megerősítése, sőt, bizonyos értelemben a megismétlése, hiszen a hordozott információ ugyanaz: a bérgyilkos lelőtte hősünket. A második képén bekövetkezik a váratlan, de persze remélt fordulat: Corrigan sértetlenül lép elő és felkapcsolja a villanyt. A golyók csak az ágyat és a párnákat lyukasztották ki. A harmadik képen már a mi hősünk van nyerő helyzetben: megragadta ellenfele kezét, aki így nem tud már lőni rá, de azért a feszültség megmarad, hisz még nem tudjuk, hogy sikerül-e felülkerekednie, illetve megtudnia, hogy ki küldte rá a gyilkost.

A következő napi első képen a két férfi verekszik, ami megint csak megismétli az előző nap utolsó képén látottakat. Ezúttal Corrigan monológjában foglalják össze a szerzők a helyzetet: még ha nem is olvasta valaki az előző részeket, akkor is megtudhatja belőle, hogy egy meghiúsult gyilkossági kísérletről van szó. A második képen Corrigan megnyeri a bunyót, a harmadikon pedig már alárendelt helyzetben látszik a betolakodó. A feszültség azonban itt is jelen van, hisz talán megtudjuk, ki küldte, talán nem. Mi több, még az sem zárható ki teljesen, hogy ebből a helyzetből is ki tud menekülni a gyilkos.

Komoly munkája fekszik tehát ebben a forgatókönyvírónak, elvégre tulajdonképpen naponta csak két képpel, három-négy mondattal halad előre a cselekmény, amelyet állandóan össze kell valahogy foglalni, és minden nap fenn kell tudni tartani az izgalmat. Márpedig az ismétlésekre is szükség van, hiszen a napilapot az olvasók többsége eldobja, nem vágja ki az előző napi csíkot, emlékeztetni kell hát rá, hogy hol is tartunk. Mi több: előfordulhat, hogy egy-két nap kimaradt, ezért időnként nem árt egy alaposabb összefoglalóval kedveskedni neki.

Ki kell itt még térni egy sajátos helyzetre, ami abból következik, hogy a hétvégén a napi csíkok helyett vagy egy hosszabb, egész oldalas történetet közöl az adott sorozatból a napilap, vagy teljesen kihagyja, és csak két nappal később veszi fel újra a szálat.

Sőt, a szombat különleges nap, elvégre aznap nem mindenki megy munkába, nem biztos, hogy ugyanúgy megveszi a lapot, mint máskor, ezért akár ki is maradhat neki egy rész.

Ennek az áthidalására a hétfői képsor gyakorlatilag megismétli a szombatit, erre mutatunk most be egy példát.

A két képsornak még a beállításai is kísértetiesen hasonlítanak egymásra. A szövegben ugyan nincs szószerinti ismétlés, de mégis lényegében ugyanaz hangzik el. A különbség minimális: míg a szombati rész végén magyarázatot követelnek Madame Leitől, a hétfői végén kiderül, hogy a végzet asszonya tartogat még meglepetéseket társainak, amivel a visszájára tudja majd fordítani az előző folytatásban még fenyegetettnek mutatkozó helyzetét.