2020 pocsék év volt, végigaggodalmaskodtuk, és reméltük, hogy megússzuk, és aztán 2021-ban már jobb lesz. Nem lett. Ha 2020 az aggodalom és a remény éve volt, 2021-et nem tudom másnak nevezni, mint a kiábrándulás évének.

Igen, arra gondolok.

Arra gondolok, hogy 2020-ban mennyit beszéltünk arról, mennyit beszéltek arról szakértő és tájékozott és egyszerű és kevésbé tájékozott emberek, hogy a Covid-járvány után nem lehet majd ugyanúgy élni, mint azelőtt, és hogy tanulni kell, tanulni fogunk belőle. Sőt már a járvány előtt téma volt, hogy ez így nem mehet tovább, muszáj lesz változtatni sok mindenen, különben ajvé. Aztán jött a járvány, és minden más témát felülírt.

Arra gondolok, hogy 2020-ban mennyire drukkoltunk, hogy legyen minél hamarabb oltás, mert akkor majd természetesen mindenki minél hamarabb be fogja adatni magának, és akkor egy idő után szépen eltűnik a vírus. Nem azonnal, mert tudtuk, hogy az oltás nem csodaszer, de onnantól, hogy van oltásunk, a matematika már nekünk dolgozik.

Arra gondolok, hogy teljesen kettészakadtunk, rettegőkre és vakmerőkre, legalábbis így tekintünk mindenkire, akinek az óvatossági szintje más, mint a miénk.

Arra gondolok, hogy lassan két éve folyamatosan megtapasztaljuk, hogy mindannyian együtt vagyunk a leggyengébb láncszem, és képtelenek vagyunk tenni ezellen, mert nem vagyunk hajlandók elfogadni láncszemségünket. Nem vagyunk hajlandók elhinni, elfogadni, vállalni, hogy bármi is múlik rajtunk, rajtunk is múlik, pont mirajtunk múlik.

Arra gondolok, hogy 2020-ban azt hihettük (én legalábbis azt hittem, és nem voltam ezzel egyedül), hogy ez a járványveszély olyan dolog, aminek nincs köze politikához, pénzhez, valláshoz, tulajdonhoz, világnézethez, vágyakhoz, törzsekhez, érdemekhez, és úgy egyáltalán semmi máshoz, csakis és kizárólag a túléléshez, mindannyiunk túléléséhez. Persze azt már a legelső riadalom után tudtuk, hogy nem fal fel mindenkit elevenen a vírusszörny, nem fogunk mind belehalni. De csak egy aprót lélegeztünk fel, és egy áldott pillanatig úgy tűnt, (majdnem) mindenki megérti, hogy akkor a legjobbak a saját esélyeink is, ha szolidaritást vállalunk minden egyes emberrel, aki ugyanúgy elkaphatja a vírust, mint mi magunk. Vigyáztunk, igyekeztünk vigyázni, példás fegyelemmel tartottuk magunkat a szabályokhoz világszerte.

És amikor kezdtek javulni a számok, amikor kezdett látszani, hogy megint csak a matematikának van igaza, egyre többen felejtették el, hogy mit mondtak korábban a változás szükségességéről, és egyre többen beszéltek arról, hogy vissza akarják kapni a korábbi életüket. Az egészet. Sőt. Azt is be akarják pótolni, ami kimaradt-elmaradt, mert az nekik jár.

2021-ben járványszakértőből oltásszakértővé képeztük ki magunkat. Ahogy tudtunk örülni annak, hogy nem mindenki hal bele a vírusfertőzésbe, annyira nem akarózik tudomásul venni, hogy az oltás nem jelent abszolút védelmet. Éktelenül türelmetlenek lettünk mindannyian, leginkább egymással.

És persze, hogy politika, és pénz, és vallás, és tulajdon, és világnézet, vágyak, és törzsek, és érdemek. Persze, hogy ha nem mindenkit fal fel a vírusszörny, és persze, hogy ha olyanokat is felfalhat, akik minden lehetséges óvintézkedést megtettek, akkor máris okafogyott az univerzális szolidaritás, és máris jogos minden gyanakvás.

2021-et is túléltük (már aki), és gazdagabbak lettünk egy újabb kiábrándulással. Kicsit többet tudunk embertársainkról, be kell érnünk ennyivel. Nem örülök, hogy ki mindenkiről tudtam meg olyasmit, amit korábban nem is mertem volna gondolni róla.

Nagyon szépen kérek mindenkit, ismerőst és ismeretlent, hogy oltassa be magát, harmadszor is, negyedszer is, a sokadik emlékeztetőt is, ha kell. És gondolja át, hogy mi az, ami nélkül úgy érzi, hogy nem tudna teljes életet élni, amiről semmiképp sem akar lemondani. Jó lenne, ha embertársai előkelő helyen szerepelnének a listáján.

Boldog lennék, ha jövő ilyenkor felszabadultan kinevethetném mai önmagamat.