Felkérést kaptam a Cseh Centrumtól, hogy nyissam meg a közelmúlt legsikeresebb cseh képregényét, az Alois Nebelt bemutató kiállítást. Alant következik, amit elmondtam.

Közép-Európa keletiként ismert részének nincs szerencséje a képregénnyel. Ebben a tekintetben is elmondható, hogy átment rajta a történelem. Pedig nem messze tőlünk születtek előfutárai a genfi Töpffertől a német Buschig, és már az 1860-as években elkészítette Jókai Mór és Jankó János az első magyar képaláírásos történeteket. A modern képregény kialakulásához pedig a Makóról elszármazott Pulitzer József biztosította a kereteket amerikai napilapjaiban.

Az európai átlaghoz képest régiónk számára viharosabbra sikerült XX. század nem kedvezett ennek a műfajnak. Az 1930-as évekig megrekedt az illusztrált gyermekirodalom szintjén, és ahogy Magyarországon, a szomszédos Csehszlovákiában sem fogadták be a szóbuborékot: a Svejk híres rajzolója, Josef Lada is versbe szedett aláírásokkal kísérte képes történeteit.

Míg nálunk Áller Képes Családi Lapjában és a King Features Syndicate-ből táplálkozó Hári Jánosban a többnyire amerikai átvételek mellett csak néhány rövid képregény bukkant fel, a „Lidove Noviny" gyermekrovatában a cseh olvasók már 1933-ban megismerkedhettek a Walt Disney ihlette Ferda Mravanec, vagyis Ferda a hangya figurájával. Sőt, Jaroslav Foglar és Jan Fisher „Gyors nyilaival" a realista kaland-képregény is beköszöntött hozzájuk.

Ám 1938-ban itt is, ott is megtorpant a fejlődés. Lényegében betiltották a képregényt a megszállók illetve a sajtót a nem kívánatos elemektől megtisztítani törekvők. Igaz, ugyanez megtörtént Nyugaton is: a tengelyhatalmakkal szembenálló Amerikából importált sorozatok egyik napról a másikra eltűntek a lapokból – csakhogy az olasz vagy a francia rajongás a képregények iránt akkor már olyan mértéket öltött, hogy helyi rajzolók képesek voltak folytatni azokat, vagy azokhoz nagyon hasonló, de az elvárt ideológiai tartalomhoz alkalmazkodó másolatokkal pótolták a hiányt.

A II. világháború után sem sokáig fordult jobbra a helyzet. A népművelés kommunista típusú irányítói számára a képregény nem volt más, mint imperialista kultúrmocsok. Míg Nyugat-Európában épp ebben az időszakban virágzott fel igazán a hazai készítésű képregény, és Japánban is ekkor jelentek meg a napjainkban már az egész világot meghódító manga első modern képviselői, a mi országainkban hallani sem akartak a vezetők a képregény engedélyezéséről. Alig néhány kivétel akadt: Ferda, a hangya úgy élhette túl ezt a korszakot, hogy szerepet vállalt az ötéves tervben, és harcolt ősi ellensége, az amerikai krumplibogár ellen.

Más és más utat választottak az ötvenes években mindazok a közép-európai grafikusok és írók, akik hittek a képregény jövőjében. Magyarországon egyedülálló módon Gugi Sándor és Cs. Horváth Tibor meg tudta győzni a hatalom képviselőit arról, hogy klasszikusok és népszerű művek adaptálásával a magas irodalom reklámjává válhat a képregény, és Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Sebők Imre remek rajzainak köszönhetően a gúzsban táncolás sajátos formáját valósították meg.

Ehhez hasonló folyamat a többi, szocialistának nevezett országban nem ment végbe, bár több helyen is átvették a magyar irodalmi adaptációkat: az NDK-ban megjelenteknek, az „Ungarn-Importe"-nek azóta sajátos nosztalgikus kultusza is kialakult. Északi szomszédunknál is előfordult ilyen behozatal Magyarországról, bár kisebb mértékben. A cseh rajzolók nem adták fel, és ha számos kompromisszum árán is, de sikerült életben tartaniuk a hazai képregényt.

Külön említést érdemel Kaja Saudek bátor próbálkozásainak a sora, amelyekkel igyekezett kiszabadulni a skatulyából, és nyugati mintájú, felnőttebb képregényeket készíteni. A cenzúrán következetesen elbukott munkáit csak baráti segítséggel, trükkök révén jelentethette meg, és ezek alig-alig jutottak el az olvasókhoz. A bársonyos forradalom után aztán százezres példányszámban adták ki őket, a legismertebb, az „Arnal és a két sárkányfog" magyarul is megjelent a Vampi magazinban.

1989, 1990 után a sajtót sújtó korlátok leomoltak, mindkét országban tömegesen jelenhettek meg a nyugati képregények, telis-tele világhírű sorozatokkal, amelyeknek addig csak a híre jutott át a vasfüggönyön. Sajnos, alig pár év alatt kiderült, hogy a remélt óriási népszerűség vágyálom csupán: a bő ötven évig gyereklapokba, rejtvényújságokba száműzött képregény a nagyközönség előítéleteinek egész sorába ütközött. Generációváltás is történt az alkotóknál: Magyarországon ekkorra már megöregedtek, elhunytak a nagy nemzedék tagjai, egyedül Fazekas Attila vitte tovább a hagyományokat. Csehországban Saudek megcsömörlött, elfordult a képregénytől, és erotikus magazinoknak készített illusztrációkat, míg pályatársai is többnyire más területeken igyekeztek kamatoztatni rajztehetségüket.

Tudomásul kellett venni, hogy a képregény olvasótábora Kelet-Európában a mai napig csak a töredéke annak, amit tőlünk nyugatra elér. Ott, ahol a kilencedik művészeti ágnak tekintik a képregényt, ahol múzeumot szentelnek a történetének, ahol kisebb vagyonokért árusítják az eredeti rajzokat, ahol külön szakirodalma van, ahol a legjobbak eladási számai Harry Potterével és Da Vinci kódéval vetélkednek.

Ahogy korábban, most is eltérő módon keresik a kitörési pontokat Magyarországon és Csehországban.
Megszívlelendő, hogy Prágában már az 1990-es évek második felében megindult a Crew antológia, a korábbinál sokkal józanabbul megállapított példányszámmal – ugyanez nálunk csak 2004 környékén következett be. Ugyanebben az időben fanzinok egész sora is alakult, amelyekben a hazai törekvések kaptak helyet – ebben is közel tíz éves eltolódás mutatkozik itthon.

2003-ban jelent meg az Alois Nebel trilógia első kötete. A fekete-fehér, többrétegű, korszerű és átgondolt mű már első ránézésre is rokona az olyan „graphic novel"-eknek, mint Art Spiegelman Maus-a vagy Marjane Satrapi Persepolisa. Szól Csehország múltjáról, szól Csehország jelenéről. És már 12 ezer eladott példánynál tart. Színdarab készült belőle, befejezése óta napi képsorok formájában él tovább. Jaroslav Rudiš és Jaromír 99 vasutasa úgy tűnik, rálelt arra a sínpárra, amely kivezeti a cseh képregényt a sötét alagútból. Jó lenne, ha példája ragadós lenne, és nem tíz éves lemaradással készülne el magyar megfelelője.