Jó régen volt, nem tudok pontos dátumot mondani, de az egyetemi indexem tanúsága szerint nagy valószínűséggel 1978 őszén történhetett, hogy komoly intellektuális ivászat helyszíne volt szüleim pasaréti terasza. Nem először és nem utoljára, de a résztvevők számára azt tette emlékezetessé az alkalmat, hogy másnap reggel az Angol Tanszék ügyintézője rövid közleményt tűzött ki az iroda ajtajára, miszerint Takács és Doherty tanár urak aznapi órái elmaradnak.

Aminek az oka anyukám diópálinkája volt. Gyógyszerészként dolgozott egy laboratóriumban, könnyen hozzájutott akárhány százalékos alkoholhoz, a diófa pedig éppen az említett pasaréti teraszunk alatt nőtt – a találkozás elkerülhetetlenül sorsszerű volt. A pálinka pedig nagyon finom, egyszerűen lehetetlen volt abbahagyni, amíg el nem fogyott.

Lehet, hogy már keverednek az emlékek, nekem úgy rémlik, hogy hajnalban az ott ragadtakkal még lementünk a kertbe pingpongozni, és egyenesen onnan indultunk aztán a kortárs amerikai irodalom szemináriumra Takács Ferenc tanár úrhoz, akivel néhány órával korábban kölcsönösen és erősen megfogadtuk, hogy az este eseményeitől függetlenül ott a helyünk az egyetemen (gondolom, 10-kor, elvégre annál korábbi időpontra csak a nyeretlen elsőéveseket lehetett bekényszeríteni). Hát ez meghiúsult, és nem rajtunk múlt. De egyáltalán nem panaszkodtunk, hogy mehetünk haza kiheverni a másnaposságot.

Úgy alakult, hogy végül ez volt az egyetlen félév, amelyben formálisan Feri tanítványa lehetettem – de valójában akkor már évek óta hallgatója voltam informális előadásainak a belváros különböző vendéglátóegységeiben és házibulikon. És ez rövidebb megszakításokkal egészen 2025. november 18-ig folytatódott, amikor utoljára volt alkalmunk személyesen találkozni vele az 1980 körül végzettek nosztalgikus Angol Klubjában, amelynek kiemelt vendége volt. Már egy ideje komoly egészségi gondjai voltak, december 5-én mégis derült égből ért minket a hír, hogy meghalt.

A fotó az egyik 2023-as összejövetelünkön készült, a Nyitott Műhelyben.

Az a bizonyos egy félév felejthetetlen volt. Nabokovot, Malamudot, Johh Barthot, Doctorow-t olvastunk és elemeztünk. Sajnos a második félévben a masszív túljelentkezés miatt egy másik tanárhoz kerültem, akinek a szakmai tudása szintén rendben volt – csakhogy egészen másképpen zajlottak az órák. Ferinél valódi párbeszéd alakult ki a művekről, ösztönző stílusával olyan meglátásokat hozott ki belőlünk, amikre az óra előtt még nem is gondoltunk. Amit jelentősen megkönnyített, hogy olyan elmékkel voltam egy csoportban, mint Békés Pál és Törkenczy Miklós – és az volt a leglenyűgözőbb Feri módszerében, hogy egymásra is reagáltatott minket. A végén összefoglalta az elhangzottakat, kiemelte, hogy kinek melyik gondolata volt figyelemre méltó. Rendkívül tartalmasnak és építőnek éreztük ezeket az órákat. Az a tanár, akinél a második félévet hallgattuk Miklós barátommal együtt, mindenkivel elmondotta a maga véleményét, minimális visszajelzést adva (legfeljebb a közhelyes „you made a very good point” hangzott el tőle), majd a végén kinyilvánította, hogy valójában mit „kell” gondolni az adott regényről. Vele nem jártunk el sörözni.

Az egyik szerző, akit Feri révén ismertem meg, Malcolm Bradbury volt, a „campus novel” egyik prominens képviselője. Néhány más tanárom (pl. Nádasdy Ádám, Peter Doherty, Vajda András) mellett Takács Ferenc volt az, akinek a révén megértettük, hogy akár a hetvenes évek Magyarországán is megvalósítható (kicsiben) az a szellemi szabadság, ami ezekből az egyetemi regényekből áradt (oké, mai szemmel nézve néha túl is áradt, de most nem ez a lényeges). Azt, hogy ez semmivel sem kevésbé „komoly”, mint amibe az akkori oktatói kar nagy része vaskalaposságát és néha szektás gondolkodását burkolta. És azt, hogy ebbe belefér akár egy túl jól sikerült diópálinka miatti órahalasztás is.

Köszönöm, Feri.