A képregény egyedülálló mágikus ereje a világteremtésben rejlik. Nincs két egyforma rajzstílus, nincs két egyforma narrációs modor, minden alkotó a saját metódusával válogatja össze univerzumának építőanyagait.

A Belzebubs-képsoroknak köszönhetően már nálunk is ismert és kedvelt finn JP Ahonen megint a metálzenéből vette az alapihletet, ezúttal egy szerzőtárssal, KP Alaréval szövetkezve. De itt nem álltak meg, hanem további elemekkel bővítették történetük keretét, és végül egy komplex életteret biztosítottak szereplőiknek. Párkockás stripek készítéséből átnyergelni egy hosszú sztorira nem kis kihívás – némi túlzással olyan, mint háromperces slágerek írása után megpróbálkozni egy szimfónia komponálásával. Ahonenék magabiztosan veszik az akadályt, könnyedén fűzik össze a jeleneteket.

Az olvasó fantáziájára van bízva, hogyan találtak egymásra a Perkeros tagjai, mindenesetre a történet kezdetén már jó ideje gyűrik egymást. Akseli, a mániákusan perfekcionista zenekarvezető dadog, interperszonális kapcsolataiban suta, énekhangja pocsék. Feltehetően diszgráfiás is, hiszen az együttes eredetileg választott nevét (Kerberos) ő írta rá rosszul a demóanyagra. A billentyűs lány, Lilja egyetemre jár, este dolgozik és még a marketingre is talál valahogy időt, vagyis sikerül viszonylag normális életet élnie – szöges ellentétben Akselivel, akit ezer százalékban leköt a zenélés, a készülés a zenélésre és a gondolkodás a zenélésen.

Basszusgitáron a náluk jóval idősebb Kervinen játszik, aki megállás nélkül anekdotázik világhírű amerikai zenészekről és fesztiválokról, és kéretlenül osztja a transzcendentális bölcsességeket a zene erejéről. Egyedüliként tökéletesen érti és tolmácsolja a dobos morgásait, aki kinézetre és némely szokását tekintve (pl. téli álom) egy igazi medve, miközben sok más tekintetben nem különbözik egy sztereotipikus zenésztől. Menetközben csatlakozik a bandához karizmatikus szólóénekesként a bevándorló kebabfutár, Aydin, valamint kiemelt szerephez jut Jaana, Akseli többé-kevésbé türelmes és megértő barátnője.

A Perkeros nem az a fajta történet, amelynek csak a szinopszisa több tucat oldalt tesz ki. Vonzereje nem a fordulatok szédítő sokaságában, hanem a kibontás módjában rejlik. Karakterei nem átlagos figurák, de nem is észbontóan eredetiek, viszont minden sajátosságuk dacára megkérdőjelezhetetlenül elevenek. A jelenetek nagyrészt hétköznapi díszletekben, lakásokban, és szórakozóhelyeken játszódnak, a párbeszédek többnyire közvetlen interakciók. Időről időre azonban robbanás rázza fel a kényelmes tempóban zajló eseménysort: koncertezés közben valamennyien átlényegülnek, egy másik dimenzióba repítenek minket is. A koncertképek leugranak az oldalakról, azon kapjuk magunkat, hogy halljuk az üvöltő éneket, a sikító riffeket, a dobhártyaszaggató püfölést.

Aztán a rivális bandák egyikéről kiderül, hogy náluk a sátánizmus nem csak felvett póz, és átcsúszunk a természetfelettibe... Így talán az is igaz lehet, hogy Kervinen többszáz éves, ahogy állítja.

Komoly és fontos képregény? Nem mondanám. Viszont nagyon szórakoztató, és időről időre újra elővehető, mint egy kedvenc rocklemez. Megy a polcra.

A recenziós példányért köszönet a kiadónak.