Tavaly ilyenkor azzal búcsúztattam 2023-at, a tehetetlenség évét, hogy a 2024-es választások időpontjának összevonása legalább azzal az előnnyel jár, hogy egy füst alatt letudjuk az összes újabb bosszankodást. Tévedtem, 2024 nem bizonyult 2023 klónjának.

A türelmetlenség már évek óta fokozódott, a véleménykülönbségek élesedtek, az érvek egyre szélesebb ívben kerülték el egymást. Új értékmérőink, a hangerő és a kattintások száma egy olyan versenybe hajszoltak bele minket, amelyben nincsenek nemes vetélytársak, csak arctalan és érzéketlen nímandok, akikkel egészen egyszerűen nem lehet.

Nem mindig veszítünk. Néha úgy alakulnak a dolgok, ahogy inkább tetszik, néha úgy, ahogy inkább nem. Ebben nem volt kivétel 2024 sem, váltakoztak a biztató és kétségbeejtő fejlemények.

Viszont idehaza változott a közhangulat. Persze eddig sem kevesen vallották azt, hogy akár az ördöggel is cimborálnának, csak legyen már valahogy vége a mostani kurzusnak, aztán meg majd meglátjuk, mi lesz. De jelmondatként ezt egyetlen párt vagy mozgalom sem hirdette, mindegyik többé-kevésbé részletesen kidolgozott elképzelésekkel és programokkal igyekezett meggyőzni minket, hogy rájuk szavazzunk.

Aztán 2024-ben színre lépett az emlegetett ördög. Ez persze költői túlzás, már csak azért is, mert az illető eddig csak azt bizonyította, hogy nem angyal, és ezzel egyáltalán nem lóg ki a politikusok sorából. De nem is a személye az érdekes ebben a fejleményben, hanem a jelenség.

2024 elején kirobbant Magyarországon egy politikai botrány. Felháborító dolog történt – messze nem az első az elmúlt tizennégy év alatt, és nem is biztos, hogy a legsúlyosabb. A rendszer jellegéből nem következett, hogy megúszhatatlan lenne, ám mégis viszonylag hamar valós következményei lettek, a köztársasági elnök lemondásához és egy másik prominens, pont az európai parlamenti választásokra listavezetőként készülő politikus hátralépéséhez vezetett, míg egy harmadik volt miniszter egyházi vezetői minőségében égette porrá a tekintélyét.

Ezzel párhuzamosan pedig a közvélemény megismerkedhetett egy addig legfeljebb háttérszereplőként látott fiatalemberrel, aki a kormánypárt belső köréből érkezve adott hangot ugyanannak a felháborodásnak, amelynek az ellenzéki politikusok és a független média képviselői az Orbán-kormány térfoglalásának az első pillanatától kezdve. Ugyanazt mondta, néha szó szerint ugyanazt. És amikor a közelmúltról és a rendszer működéséről kérdezték, megint csak ugyanazt mondta, mint az ellenzékiek és a függetlenek, néha szó szerint.

De nem teljesen. Hozzátette ugyanis, hogy az ellenzéki politikusokat ugyanúgy (ha nem is ugyanolyan mértékben) felelősnek tekinti a kialakult helyzetért, mint a kormánypártiakat. Magában ez sem volt igazán újdonság – és mégis, ezzel az egyetlen félmondattal a partvonalon kívülre lökte a kormányellenes politika összes eddigi szereplőjét.

2024 nagyrészt annak a találgatásával telt a közbeszédben, hogy miért alakulhatott ez így. Mi lehet annak a magyarázata, hogy egy alig néhány hónapja létező párt jobb eredményt ért el egy választáson, mint húsz év óta bárki más a Fideszen kívül? Hogyan volt képes összeterelni az ellenzéki szavazók többségét egy olyan erő, amely kimondott szándéka szerint nem is őket, hanem a kiábrándult Orbán-hívőket célozta meg? Miért nem inkább azok mozdultak meg, akiket azzal akart szembesíteni, hogy eddig önként segítették egy egyre önkényesebb rendszer pöffeszkedő térfoglalását?

Engedve a kíváncsiságnak, én is elmentem meghallgatni Magyar Péter október 23-i beszédét. Nem lettem sokkal okosabb, ahogy a véleményvezérek szekérderéknyi elemzésétől sem. Csak annyit érzékelek, hogy 2024-ben a magyar választópolgárok igen nagy részének felforrt a kollektív agyvize. Kész leszavazni bárkire, aki mögött nem gyanítja Orbánt vagy Gyurcsányt, mert ők egy fokkal sem szebbek az ördögnél. Ebből még akármi lehet, 2025 nem ígérkezik unalmasnak.