Nagy lendülettel, komoly tervekkel indult idén tavasszal egy új képregénykiadó, Troubadour Comics néven. Bátor választásai közül a legújabb engem is megtalált, beszereztem a Nick Cave-ről szóló kötetüket.

Reinhard Kleist német alkotónak specialitása az életrajzi (jellegű) képregény, és pár éve tettem már vele egy próbát én is. Annak a kötetnek Johnny Cash volt a témája, és sokáig haboztam, mielőtt úgy döntöttem, hogy inkább nem tartom meg. Szeretem Casht, ismerem valamennyire, nem állítom, hogy eléggé, de végül úgy éreztem, hogy amit Kleist gondol vagy képzel róla, azt elég volt egyszer elolvasnom, nincs rá szükségem a polcomon.

Nick Cave egy kicsit más eset. Nem utolsósorban azért, mert az ő pályája még nem lezárt, és az egyes szakaszai nagyon különböző érzéseket váltanak ki belőlem. Cash zenéjét eleve akkor ismertem meg, amikor már sok tucat lemeze volt a piacon, és sosem alakult úgy, hogy élőben hallhassam. Cave-nek ezzel szemben három koncertjén is jártam, és három meghökkentően eltérő élményben volt részem. A Let Love In idején kapcsolódtam rá a munkásságára, gyorsan beszereztem a korábbi lemezeit is (beleértve egy Birthday Party-válogatást), és a következő ötöt megjelenésük után azonnal megvásároltam. Volt idő, amikor tizenöt CD-m is volt tőle. Aztán egy ponton újrahallgattam mindet, és hetet tartottam meg. A legújabbakra pedig (egyelőre) nem vagyok kíváncsi. Az első regényét megpróbáltam elolvasni, sikertelenül.

Szóval hogy mit gondolok Kleist Nick Cave-jéről, nemigen vonatkoztatható el attól, hogy mit gondolok az én Nick Cave-emről. Az első Nick Cave-koncertemen (1994-ben, a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán) egy esendő, a hangját még idegesen kereső énekest láttam – biztos azért, mert még új volt számára a turné anyaga. Pár évvel később (1997-ben az Erkel Színházban) egy szuperformában lévő, magabiztos Cave-hez volt szerencsém, majd 2001-ben (a szörnyű Körcsarnokban) is élvezhettem a jó, de kevésbé katarktikus előadását. És bár azóta is járt többször Budapesten, nem éreztem késztetést, hogy megint megnézzem. Hogy miért? Hát valószínűleg azért, amiért az „újabb” lemezeit eladtam/nem vettem meg.

Az „én Nick Cave-em” pályájának (eddigi) középső korszakából való. A régebbi, punkosnak mondott dolgai rólam leperegnek, ahogy általában a punk, mint olyan – 1977-ben a magam huszonkét évével már kicsit „öreg” voltam a Sex Pistols-hoz, és csak azokat a bandákat őriztem meg abból a korból, amelyek tovább tudtak lépni, mint például a Clash és (egy ideig) a Stranglers. Meg a Ramones, de az már inkább a poén kedvéért. A Bad Seeds első próbálkozásai között voltak jó dolgok, de többnyire nyersek, nekem a The Good Son/Henry’s Dream/Let Love In trió jött be igazán. Aztán meg még a Murder Ballads és a The Boatman’s Call. És amikor rájöttem, hogy az Abattoir Blues zenéje nem köt le, a szövegei pedig nem szólítanak meg, elengedtem. Hét lemezem maradt Nick Cave-től – azért nem rossz ez. Bár Johnny Cashtől most már több van, és azok közül egytől sem váltam meg.

Egy életrajzi jellegű Nick Cave-képregénynek nem vagyok tehát sem ártatlan, sem ideális olvasója. Ezt fontosnak tartottam leszögezni az elemzés előtt, nem csak húztam az időt, amíg belevágok. Egy ilyen tömény, 320 oldalas könyv részletes, oldalankénti, szinte képenkénti vizsgálódásért kiált, de ezt meghagyom annak, aki disszertációt írna belőle.

Kezdem a szerintem legfontosabbal: a rajzok kiválók, lenyűgözőek, Kleist remekül elkapta Cave minden arcát és mozdulatát. Ha nem így lenne, sokkal inkább reklamálnám, hogy miért nem szerződtetett magának egy kritikus szerkesztőt – nagy gondban lenne az illető, hogy melyik képeket hagyják ki a kötetből. A képregénykritika egyik alapvető dilemmája, hogy szabad-e egyáltalán különválasztani a grafikát a szövegtől, a narrációtól, a mondanivalótól. Ebben most nem is mélyednék el jobban, csak megjegyzem, hogy az ilyen műveknél ez bizony énbennem is felmerül.

Valamivel talán közelebb visz egy lehetséges válaszhoz, ha az első, kíváncsi/izgatott olvasás után újra kézbe vesszük a kötetet. Nyilván már elsőre is feltűnt, hogy öt, nem egyformán hosszú és sok tekintetben különböző fejezetből áll, amelyeknek a címe Cave egy-egy művére (négy dalára és egy regényére) utal. A könyvben le vannak fordítva (helyesen), de itt inkább az eredetiket idézem meg: The Hammer Song (80 oldal), Where the Wild Roses Grow (54 oldal), And the Ass Saw the Angel (72 oldal), The Mercy Seat (56 oldal) és Higgs Boson Blues (44 oldal). Nem tartom túlzásnak azt állítani, hogy valójában öt különböző, egymással többnyire csak lazán összefüggő, egymásra utaló képregényt készített Kleist. És ha külön is jelentek volna meg, nem mindegyiket őrzöm meg a gyűjteményemben.

Rögtön az első részt nehezen emészthetőnek találtam. Az volt a benyomásom, hogy sok foszlányból próbálja Kleist összerakni a Cave-et ért hatásokat, és inkább ránk bízza, hogy mit hozunk ki ebből. A koncertjelenetek nagyon erősek, és meglepően hitelesnek tartom őket, hiszen életkorából kifolyólag Kleist ilyeneket csak fotókon láthatott. Néhány oldalon viszont „egy szegény punkgyerek panaszai” benyomásom volt, ez a „mindenki szar, csak mi vagyunk a jók” hozzáállás erősen túl van tolva.

A második fejezet kompaktabb, és valószínűleg nem csak nekem könnyebben áttekinthető, értelmezhető. Központi témája a szerelem, a párkapcsolat, a páros magány, Cave és a csajok, különösen Anita Lane szerepe életének ebben a korai szakaszában.

A harmadik fejezet címe alapján azt gondoltam, most jön a nagy találkozás Istennel, de ennek a szintén jó hosszú fejezetnek az első oldalain Cave nem a teremtőjével, hanem Blixa Bargelddel találkozik – bár ez is meghatározónak bizonyult alkotói pályáján. A Birthday Party vége, a régi zenésztársak szétszóródása, a Bad Seeds megalakulása szinte pillanatok alatt lezajlik, és mintha egy teljesen természetes folyamat lenne, amiről nem is érdemes sokat beszélni – jóval többet arról, ami utána következik. Mint már említettem, próbálkoztam az És meglátá a szamár Isten angyalát elolvasásával, de hamar rájöttem, hogy egy kukkot sem értek a szövegáradatból, mármint nem akar összeállni a fejemben, amit olvastam, és már az előző bekezdésre sem emlékszem. Hozzáteszem, igencsak ritka, hogy egy dalszerző jó regényíró is legyen, Bob Dylan Tarantulája is ötven éve áll a polcomon, elő sem merem venni megint, csak nosztalgiából tartom meg. Pedig Dylant aztán igazán szeretem. Cave-et tehát ebben a részben megszállja az alkotói düh, képtelen leállni, úgy érzi, csak az írás tartja életben. Ezt például szerintem kevesebb oldalból is megértettük volna, de ismét hasznos emlékeztetnünk magunkat, hogy képregényt olvasunk, és Kleist valóban roppant plasztikusan ábrázolja ezt a vívódást.

Remek fordítása a The Mercy Seat-nek az Irgalom trónja – én valószínűleg inkább a kegyelem vagy a könyörület környékén keresgéltem volna, de ez tényleg telitalálat. A negyedik fejezetben lényegében saját teremtményeivel viaskodik Cave, és ahogy a többi részben, ebben is kiválóak a grafikai megoldások. Azt viszont kicsit nehezebb megérteni, hogy miért is történik mindez, és amikor mindössze egy-egy kép erejéig villan be Kylie Minogue és PJ Harvey, kezdek elgondolkodni, hogy mennyire tekinthető ez egyáltalán életrajzi képregénynek. Hiszen némely momentumnak sok oldalt szentel Kleist, aztán egész időszakokat tulajdonképpen meg sem említ. Az egyetlen lehetséges válasz, hogy nem életrajzi képregény, és ezzel visszajutunk oda, hogy ez inkább arról szól, amit Cave komplex egyénisége kivált a szerzőből. Akkor most mi legyen? Minden olvasó egyenként keresse fel Kleistet, és a kötetet lapozgatva beszélgessen el vele pár korsó sör mellett a saját Cave-képéről? Nem is olyan rossz ötlet.

És akkor eljutunk a végéhez. Viszonylag hamar, ez a legrövidebb fejezet. Már első olvasatra átvillant bennem, hogy ez az, amiért meg fogom tartani a kötetet. Ha külön füzetekben jött volna ki az egész történet, ezt az egyet vettem volna meg. Jobban jártam volna? Meglehet. De így legalább van összehasonlítási alapom.

Az az igazság, hogy Robert Johnsont tartom az egész rocktörténet egyik legérdekesebb figurájának, és ezzel messze nem állok egyedül. Úgy tíz éve megvettem Mezzo és Jean-Michel Dupont róla szóló képregényét, a Love in Vain-t, és ha sok pénzem lenne (másképp fogalmazva: ha nem vesztettem volna sokat a Billie Holiday-ről szóló, szintén remek képregény kiadásán), nagyon szívesen megjelentetném magyarul. Lenne is száz ember, aki örülne neki.

De persze Nick Cave-et sokkal többen ismerik nálunk, és mára elkopott Johnny Hallyday lelkes kiáltása: „Minden zene, amit szeretek, ebből származik, a blues-ból” (Toute la musique que j’aime). Hátha lesznek olyan olvasói ennek a képregénynek, akik utánanéznek, hogy ki is az a Robert Johnson, és miért tartja őt olyan nagyra Cave is, Kleist is, én is.

Hogy még zavrosabb legyen az én történetem Cave-vel: a The Mercy Seat már csak Johnny Cash előadásában van meg nekem CD-n.