Találkozunk négy év múlva, találkozunk ötévenként – sok érettségiző osztály tablóképén olvasni hasonlóan bizakodó ígéretet. A miénkre nem került fel ilyesmi ötven évvel ezelőtt, de azért néhányszor csak összejött tizenöt-húsz régi osztálytárs. A digitális fotózás elterjedése óta sokunk számítógépéről előkereshetők a képek a legutóbbiakról: ezeknek a felvételeknek köszönhetően a közelebbi emlékeket könnyebb felidézni, a korábbiakról már csak foszlányok maradtak.

Eltelt megint tíz év, közben megint csak azokkal találkozgattunk kisebb-nagyobb gyakorisággal, akikkel amúgy is szoktunk. És ahogy közeledett a kerek évforduló, talán nem én voltam az egyetlen, aki némi nyugtalansággal vegyített izgalommal kezdett elgondolkozni azon, hogy mire is valók egyáltalán ezek az érettségi találkozók. Hogy merülhet fel egyáltalán, hogy nem tudunk mindannyian csakis örömteli eseményként tekinteni a viszontlátásra? Nem csak mirólunk, az 1974-ben a Móriczban végzett B osztályról van szó – velem egykorú barátaimmal és ismerőseimmel is szoktunk erről beszélgetni, és ijesztően hasonlók a tapasztalataink.

A nem reprezentatív mintából azt a tanulságot vonom le, hogy nem kevesen vannak, akik már az első, négy/öt év utáni találkozótól is távol tartották magukat. Másokban évtizedek alatt érett meg az a felismerés, hogy külön-külön szinte minden volt osztálytársnak tudnak örülni, de már nem érzik, hogy örök közösséget képezne a még tizenéves korukban történt véletlen találkozás annyi különböző emberrel. Ekkor inkább lekapcsolják a vagonjukat erről a vonatról.

De beszéljünk inkább csak magunkról, akik még megvagyunk, és eljövünk újra meg újra. Öt évtized élettapasztalata átformált minket. Egyre nyilvánvalóbb, hogy párhuzamos univerzumokból érkezünk a mindenkori találkozási pontra. Miért is válaszolunk akkor a hívó szóra? Mert megkívánja a hagyomány tisztelete? Mert meg akarunk felelni egy kimondatlan elvárásnak? Mert a nosztalgia egy kemény drog, amiről lehetetlen lejönnünk?

A magam részéről azt remélem, hogy mindenkiben, aki most itt van velünk, megmaradt vagy feléledt a nyitottság és a kíváncsiság.

Karnyújtásnyira az igazi öregség kezdetétől az én legnagyobb félelmem a betokosodás. Ma is hallottam a buszon egy kábé hetvenéves bácsit, aki a rengeteg diplomájára és világlátott tapasztalatára hivatkozva, önmagát ötödik generációs értelmiségiként fényezve osztotta az észt egy fiatal srácnak – saját kedvenc hírforrásain kívül minden mást gonosz hazugságnak minősítve. Most olvasom Nick Hornbynak a Brexit idején játszódó regényét. Rémisztően ismerős, ahogy az önző irracionalitás szétrobbantott családokat, kapcsolatokat, közösségeket. Miközben a legfrissebb statisztikák szerint ma már a kilépésre szavazók nagy többsége szerint is rosszul sült el. Tetszettek volna akkor jobban odafigyelni egymásra.

Másik friss olvasmányélményem Dallos György regénye, A kulcsfigura, amely 1972 és 1979 között játszódik. A mi fiatalkorunkban. Részesei voltunk, magunkra és barátainkra ismerhetünk benne. Akkor pontosan tudtuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Így van ez most is, csakhogy éppenséggel azt nem tudjuk egymásról, hogy a két időpont között mi térített minket különböző pályára, miért lett belőlünk újra lázadó, lelkes követő vagy kiábrándult beletörődő. Talán ennek a felidézésével tudnánk megnyitni a dimenziókaput.

Velem lehet beszélni.

(Elhangzott az 50. érettségi találkozónkon.)