2022. április 3-án a magyarok többsége úgy döntött, hogy tetszik neki a tizenkét éve tartó mesevilág, és legalább még négy évig szívesebben élne ebben, mint bármi másban. Így hát újraválasztotta dicsőséges és igazságos miniszterelnökét, és megerősítette abban a bizalmában, hogy bármit tesz, az úgy van jól.

A mesebeli Mátyás király a magyar emlékezetpolitika talán legnagyobb hőse, kiváló hadvezér, a nemzeti függetlenség sziklaszilárd jelképe, a haza felvirágoztatója, a szegények istápolója, aki mindig átlát a szitán, és még romantikus alkat is.

A valódi Hunyadi Mátyás a Magyar Királyság történelmének egyik legfontosabb és legsikeresebb alakja volt. Két dolog azonban egészen biztosan nem volt: hazafi és demokrata. Ahogy senki más sem a XV. századi Európában, épp ezért nem is lehet számon kérni rajta.

A történelmi Mátyás kiemelkedően tehetséges volt, személyes ambíciója nem ismert korlátokat. Miután a nemesség egymással átmeneti kompromisszumot kötő frakciói 15 évesen kikiáltották Magyarország és Horvátország királyává, általános meglepetésre komolyan vette a dolgot, és munkához látott. Rendbe tette az államkasszát, majd francia és olasz mintára zsoldoshadsereget hozott létre, amelynek élén hódító háborúkat vívott, megszerezte a cseh koronát, és Bécs elfoglalása után az Ausztria főhercege címet is. Még ennél is feljebb, a lehető legmagasabb rangra tört, német-római császár akart lenni, és könnyen lehet, hogy csak súlyos betegsége és korai halála (47 éves volt) akadályozta meg terve megvalósításában.

Mint minden feudális uralkodó, Mátyás dinasztiában gondolkodott, és miután megértette, hogy nincs sok ideje hátra, azon dolgozott, hogy fiára, Corvin Jánosra a lehető legnagyobb uradalmat és hatalmat hagyja, akár azon az áron is, hogy a magyar királyi címet a Habsburgok szerezhessék meg. Ebben azonban kevés sikerrel járt, és mivel a fiatalember apja tehetségéből nem sokat örökölt, alig emlékszünk rá. A Habsburgok ügyesebbek voltak.

Mátyás halála után visszatért a nemesi frakciók civakodása és az idegen dinasztiák érdeklődése a magyar trón iránt, majd pár évtizeddel később Nagy Szulejmán lerohanta az országot. Ha megéri, Mátyás ekkor már 83 éves lett volna, és egyébként is erősen kétséges, hogy képes lett volna ellenállni a világ leghatalmasabb seregének. Ettől függetlenül Mátyás személye és érdemei gyorsan felértékelődtek, a nosztalgia a „régi szép idők” iránt életre hívta azt a mesebeli királyt, aki Mátyás valójában sohasem volt.

Ahogy kora összes többi uralkodóját, Mátyást egyáltalán nem érdekelte a „nép”, és tökéletesen meg volt róla győződve, hogy semmi szüksége tanácsadókra, hiszen ő mindent jobban tud náluk. „A király nem szolgája vagy eszköze a törvényeknek, hanem a törvény élén áll és uralkodik felette.” Első és tulajdonképpen egyetlen reneszánsz és humanista uralkodónkként királysága székhelyét vonzóvá tette számos művész számára, irigyelhető pompát teremtett környezetében (még ha a sok háborúzás miatt ezt ő maga nem nagyon élvezhette). Minden korabeli beszámoló szerint rettenetesen makacs és összeférhetetlen ember volt. Különösebb kockázat nélkül kijelenthető, hogy az utókor sokkal többet köszönhet neki, mint saját korának közemberei.

Szulejmán távoli utódját közel 200 évvel Mátyás halála után végre sikerült kiebrudalni, és a Magyar Királyság többé-kevésbé helyreállt, immár a Habsburgok tartós uralma alatt, és az országnak soha többé nem lett „nemzeti” királya. Ettől Mátyás „még nemzetibb” lett, a reformkortól kezdve példaképpé emelték. Minden kor megtalálta benne a szerethetőt, tisztelhetőt, imádhatót, még a kommunizmus legsötétebb éveiben is minimum megtűrt személy maradt.

A mindenkori emlékezetpolitikának köszönhetően a mesebeli dicsőséges és igazságos, a magyar néppel mindig együtt rezdülő Mátyás királyt mindannyian ismerjük gyerekkorunk óta. A történelmi Mátyás király megismeréséhez szakkönyveket kell olvasni és értelmezni.

A mai Mátyás királyok nem bíznak semmit a véletlenre, megírják magukról a mesekönyvet.