2. rész: Julianus és az utókor

Ott tartottunk tehát, hogy a tatárjárás után Julianus és az általa megtalált magyarok „eltűntek” a köztudatból. Vajon miért? Az teljesen érthető, hogy IV. Béla az ország újjáépítésével volt elfoglalva, de utódai sem vették fel a fonalat.

Említettem már, hogy az Árpád-ház kihalása után olyan dinasztiák kerültek a magyar trónra, amelyeknek nem volt semmilyen közük a honfoglaló magyarokhoz. Mi több, a magyar nép összetétele is jelentősen megváltozott. Pontos számokat természetesen nem ismerünk, és a becslések nagyon különbözőek, de azt még a kevéske forrásból is tudjuk, hogy a honfoglaló magyarokhoz társultak más törzsek is (a kabarok), és hogy szláv népeket találtak a Kárpát-medencében. Kristó Gyula (nem általánosan elfogadott) feltételezése szerint nagyjából 100 ezren lehettek a honfoglalók, és 100-150 ezren a már itt élők. Szent István sok német lovagot hívott be és telepített le, bár az ő számuk aligha változtathatta meg érdemben az arányokat, inkább a tulajdonviszonyokat módosította. A XII. században II. Géza király német telepeseket hívott be, főként Erdélybe, ők és utódaik szászok néven ismertek. A szintén az első részben említett Negyedik lateráni zsinatnak az a döntése, hogy a zsidók és izmaeliták (muzulmánok) társadalmi szerepét vissza kell szorítani, Magyarországra is vonatkozott. Van nyoma annak, hogy a pápa sürgette II. Andrást a határozat végrehajtására, mint ahogy annak is, hogy a tatárjárást követően IV. Béla átmeneti felmentést kért Rómától, mert szüksége volt ezeknek a népcsoportoknak a támogatására, amiből következik, hogy nem elhanyagolható számban jelen voltak már ekkor az országban.

A tatárjárás óriási emberáldozatot követelt. A mongolok rengeteg embert öltek meg, illetve járványok, betegségek és ínség következményeként talán még többen haltak meg. Ismét csak becslésekre tudunk hagyatkozni: történészek szerint az országnak 1241-ben mintegy 3 és fél millió lakosa lehetett, és ennek 40-50 százalékát vesztette el a dúlás miatt. Ezt IV. Béla betelepítésekkel igyekezett pótolni, ekkor telepedtek le véglegesen a kunok és a jászok, és elindult egy újabb német hullám Magyarország felé. Ugyancsak ebben az időben jelentek meg nagyobb számban románok Erdélyben.

Megint csak egy becslés: a XV. század végén, Mátyás uralkodása idején nagyjából 4 és fél millió lehetett a Magyar Királyság lakossága, amelynek 80 százaléka magyar volt. Itt van ugyan némi ellentmondás a korábbi számokkal, de ezt azzal lehet feloldani, hogy az évtizedek, évszázadok óta Magyarországon élők javarészt asszimilálódtak. De hogy ez mit jelentett a letelepedésen és a magyar nyelv használatán kívül, nagyon nehéz lenne ennyi idő után megmondani.

Különösen fontos itt is megemlíteni, hogy amikor a feudális államban „nemzetről” beszéltek, azon a nemességet értették. Ami kevés dokumentum fennmaradt, az is szinte kizárólag a nemességre vonatkozik. Olvastam, hogy nemzetközi összehasonlításban Magyarországon kimagaslóan nagy volt a nemesemberek aránya, ám ez is csak 2,5 százalékot jelent. Vagyis a többi 97,5 százalékról minimálisak az ismereteink, nem tudjuk, hogy ők miként határozták meg önmagukat.

Azt mindenesetre meg merem kockáztatni, hogy a nemességnek is legfeljebb egy része tekintette, tekinthette magát a honfoglaló magyarok leszármazottjainak, akár csak közvetve, „kulturálisan” is. És akkor még nem beszéltünk a következő eseményekről, a 150 éves török hódoltságról és az azutáni újabb betelepülésekről…

A XVII. század végén és a XVIIII. század közepén a Vatikán levéltárában kutató magyar hittudósok kétszer is rátaláltak Julianus jelentéseire, és 1748-ban sor került első publikálásukra, addig ugyanis a nyilvánosság előtt ismeretlenek voltak. Ebből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ezek a jelentések eleve titkosak voltak, IV. Béla király és a pápa szűk körén kívül senki sem tudhatott róluk még Magyarországon sem.

A jelentések publikálása megint csak nem jelenthetett egy széles kört, amit az is bizonyít, hogy Virág Benedek – aki pedig a korról több ízben is publikált, az ő nevéhez fűződik például az Aranybulla első magyar nyelvű publikálása – 1808-ban keletkezett Magyar századok című munkájában még nem említi meg a domonkosok utazásait. Sőt amikor Kőrösi Csoma Sándor 1820-ban elindult keletre, és céljai között megemlítette a magyarok őseinek felderítését, szintén nem hivatkozott Julianusra, és nem is arra vette az útját, amerre a domonkosok, hanem jóval délebbre ment.

Horváth Mihály 1842-től kiadott első átfogó magyar történetírásában azonban már hosszasan idéz a jelentésekből. Ebben az időben ismerhette meg egy szélesebb kör Julianus nevét, ekkor értesülhetett a keleti magyarok (feltételezett, valószínűsített) létezéséről.

Julianus neve igazán az úgynevezett ugor-török háború idején kerülhetett be a köztudatba. Az 1869-ben megjelent művében magyar-türk nyelvrokonságot vélelmező Vámbéry Ármin egyenesen hamisítványnak bélyegezte a jelentéseket. Ezt Fraknói Vilmos segítségére támaszkodva, aki megtekintette és részletesen leírta a Vatikánban őrzött anyagot, Pauler Gyula cáfolta, igazolva eredetiségüket (ami persze nem jelenti azt, hogy a tartalmuk minden tekintetben igaz, de ebbe most ne menjünk bele). Innentől kezdve számos történész, nyelvész, régész és etnográfus hivatkozik valamilyen módon Julianus jelentéseire. Ezeknek a munkáknak egy részébe a cikk előkészítése során beleolvastam – még mindig szédülök egy kicsit. Egy pillanatig sem kételkedve valamennyi szerző szakértelmében és jó szándékában, egyre erőteljesebben eluralkodott rajtam az az érzés, hogy mindannyian a saját felfogásuknak, szakértelmüknek, elméleteiknek és céljaiknak megfelelően tekintik Julianus mondatainak egyik vagy másik elemét teljesen vagy részben hitelesnek, feleltetik meg egyik vagy másik népnek, törzsnek vagy személynek a nevét más forrásokból ismerteknek. Ingoványos talaj ez, és őszintén szólva nem is tartom lényegesnek.

Ha ugyanis a szakmai vélemények területét ingoványosnak neveztem, a politikusok és mozgalmárok megnyilvánulásaira a „mocsár” igencsak enyhe kifejezés, mindannyian saját agendájuk vagy meggyőződésük alátámasztására használták és használják fel szegény mit sem sejtő Julianust.

1910-ben alakult meg a Magyar Turáni Társaság, a turanista mozgalom intézményeként. Ennek a részletezésére nem vállalkozom, akit érdekel, olvasson utána a Wikipédián. Legyen elég annyi, hogy elnöke, Teleki Pál (a későbbi miniszterelnök) a társaság lapjának 1913-as első számában ezt írta: „Keletre magyar! Nemzeti, tudományos és gazdasági téren keletre!” A társaság egyik legfontosabb alakja Teleki jó barátja, Cholnoky Jenő kiváló földrajztudós volt. Az első világháború után az addig Kolozsváron élő Cholnoky Budapestre menekült, és a Károlyi Mihály miniszterelnök által támogatott Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája egyik alapítója és vezetője lett. A társaságot a Tanácsköztársaság betiltotta, ám annak bukása után azonnal újjáalakult, és részt vett a trianoni béketárgyaláson a magyar álláspont ismertetésében. Ennek a társaságnak a tevékenységéhez fűződik a Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország jelszó és az eredeti, mindössze húsz szóból álló Magyar Hiszekegy. Trianon után Cholnoky így fogalmazta meg a társaság hitvallását: „A Magyarországi Turán-Szövetség meg akarja tanítani a magyar embert arra, hogy a magyar turáni eredetű nép, büszke lehet eredetére, nem jött-ment, bizonytalan eredetű néptöredék, hanem ősi nyelven beszél dicsőséges történelemről, hazaszeretetről és művelt lelkű emberszeretetről. Turániak vagyunk! És a turániakkal szövetkezve újra akarjuk építeni Szent István, Szent László, Nagy Lajos, Hollós Mátyás békés, boldog birodalmát!”

(Tényleg csak zárójelben: Szent István, Szent László, Nagy Lajos és Mátyás király birodalmáról sok mindent el lehet mondani, de hogy „békések” lettek volna, azt aligha…)

Cholnoky a Turán 1935-es évfolyamának összevont 1-4. számában méltatta Julianus tevékenységét, és már ebben felvetette, hogy szobrot érdemelne. Ezen felbuzdulva jelentette meg 1936-ban Bendefy László mérnök és geológus, aki maga is járt a vatikáni könyvtárban, Az ismeretlen Juliánusz című könyvét. Tőle tudjuk, hogy a Julianus-jelentésekből négy illetve három példány létezik, és hogy ezek – valamint a róluk készült másolatok – között kisebb-nagyobb, néhol értelemzavaró eltéréseket tartalmaznak. Majd Bendefy valóban kezdeményezte egy Julianus szobor felállítását, a barát második útjának 700. évfordulója alkalmából. Még Rómában találkozott a fiatal Antal Károly szobrászművésszel, és úgy vélte, ő lenne alkalmas az emlékmű elkészítésére. Antal négy tervet is kidolgozott. Végül azt érezték a legjobbnak Bendefyvel együtt, amelyet Cholnoky sorai ihlettek, és amely Julianust társával, a haldokló Gellérttel (Gerhardusszal) együtt ábrázolja.

Mivel pénzforrás eredetileg nemigen volt a terv megvalósítására, Antal vállalta, hogy önköltségi áron készíti el a szobrot, Bendefy pedig Az ismeretlen Juliánusz teljes jogdíját felajánlotta. Sikerült elnyerniük a domonkos rend magyarországi tartományfőnökének a támogatását, és végül hozzájárult a költségekhez a katolikus egyház, az állam és a főváros is. Helyszínnek az egykori budai dominikánus templom szentélyének a fennmaradt oszlopsorát választották, a Halászbástya északi szárnyán.

A szoboravatásról tudósított a korabeli Filmhíradó:

Beszédet mondott Szily Kálmán államtitkár is:

„Ez a szobor a kötelességteljesítés ércbeöntött alakja. Ez a szobor – mondhatjuk – a hős magyar szerzetes és kutató legendás erejű és szépségű, izzó magyar lélekből fakadó apoteózisa! Ott kell őriznünk Julianus alakját lelkünkben. Át kell ültetnünk szívünkbe az ő kitartó, acélos erejét, a veszedelmekkel szembeszálló bátorságát, és ha úgy érezzük, hogy roskadozó Gellértek vagyunk, minket is magához ölel az örökké élő, bizakodó, erős, magyar julianusi lélek, a jövőbe mutat, és a fülünkbe kiáltja: lesz még magyar feltámadás!”

Álljunk itt meg egy pillanatra, és foglaljuk össze, hogy mi történt.

- Az 1230-as években dominikánus barátok a pápa és a magyar király megbízásából keletre mennek, feltételezetten téríteni és az őshazában maradt magyarokat keresni, illetve minden bizonnyal információkat szerezni a közelgő tatárokról/mongolokról. Küldetésük nagyrészt kudarccal végződik, már csak azért is, mert a megszerzett információk egy hatalmas pusztítást jeleztek előre. Julianus két, meglehetősen szűkszavú, pontosnak nemigen nevezhető, és valószínűleg tévedéseket, félreértéseket is tartalmazó jelentést hagy hátra, majd lelép a történelem színpadjáról.

- Közel hatszáz éven át senki sem foglalkozik a Julianus-jelentésekkel, amelyek minden bizonnyal eleve titkosak voltak, és szinte csak véletlenül kerülnek elő a Vatikánból.

- A Julianus-jelentések az 1840-es évektől kerülnek be a köztudatba, és nem egészen száz évvel később már elmélethegyeket építenek (részben) rájuk, olyan érdemeket tulajdonítva Julianusnak, amelyeket ő el sem tudott volna képzelni a maga idejében. Bármennyire is keveset tudunk jelleméről, megkockáztatható, hogy csak hüledezne, ha megtudná, hogy szobrot állítottak neki…

Ahhoz, hogy Julianusnak esélye legyen megérteni a történteket, meg kellene ismernie a magyar nemzeti tudat kialakulásának folyamatát, a reformkortól a szabadságharcon és a kiegyezésen át az első világháború előzményeiig és a Trianon-sokkhatásig. De szerintem még akkor sem lenne világos számára minden.

Például az, hogy a magyar turisztika miért tekinti őt a nagy elődök egyikének, és miért róla nevezték el (az egyébként valóban pazar, és csodálatos panorámára letekintő) Julianus-kilátót 1939 elején – elvégre ő nem szórakozásból és friss levegőt szívni indult útnak.

Művelt ember lévén minden bizonnyal felfogná viszont, hogy milyen párhuzamot látott a mongol birodalom terjeszkedése és a fasizmus fenyegetése között a barbárságtól iszonyodó Kodolányi János (bár ha volt egy kis humorérzéke, hasát fogná a röhögéstől a „rekonstruált” XIII. századi magyar nyelv láttán), amikor Helsinkibe menekülve 1938-ban megírta a róla szóló regényét.

Antal Károly szobra szerény avatatlan véleményem szerint esztétikailag kifogáshatatlan, drámai hatása vitathatatlan – ha el tudunk vonatkoztatni a szoborállítók szándékaitól.

Mármint az eredeti helyén. Történt ugyanis, hogy az 1970-es években a magyar kommunista vezetés felismerte a konvertibilis valutákból rejlő lehetőségeket, és masszív szállodaépítési programba kezdett Budapesten. Ennek keretében valósult meg a Hilton szálló a budai várban, Julianus és Gerhardus szobra pedig útban volt. Áthelyezték tehát a dominikánus udvarba, ami ellen nem is lehetne kifogásunk, csak hát a környezete így egészen más lett, ahogy azt a napokban készített fotóim is bizonyítják. Az már csak hab a tortán, hogy a „közeli” képeket is csak egy zárt rácson keresztül tudtam elkészíteni…