A napokban megjelent egy új magyar képregény, témája Puskás Ferenc élete. Könyvesboltokban kapható, 170 oldalas, keménytáblás, tetszetős kiadvány. Szeretem a focit, elég sokat olvastam Puskásról, adta magát, hogy írjak róla. Mégis nehezen vettem rá magamat.

A „10 – A Puskás” című kötet a Terror Háza második képregénykiadványa. Alkotói ugyanazok, mint az 56-os témájú Budapest angyalának: Futaki Attila, nemzedékének vitathatatlanul egyik legtehetségesebb magyar képregényrajzolója, akit az igényes amerikai és francia képregénypiacokon is elismernek, valamint Tallai Gábor, a Terror Háza programigazgatója – az ő munkássága viszont jóval vitatottabb, és ez a műve sem a konszenzusteremtés jegyében fogant.

Amikor egy képregényről írok, igyekszem tárgyilagosan fogalmazni, de ezúttal kötelességem jelezni elfogultságomat, amelynek a hatása alól aligha tudom kivonni magamat. Elfogultság alatt itt azt értem, hogy a Puskás-képregény négy lehetséges célja közül az egyikben a legkisebb mértékben sem tudok azonosulni a kötet megrendelőjével.

Alapesetben egy Puskás Ferencről, a messze legismertebb magyar sportolóról szóló képregénynek három célja lehet: mesélje el hitelesen Puskás karrierjének a történetét, legyen élvezhető a focidrukkerek számára, és feleljen meg a képregényolvasók igényeinek. Ebben az esetben azonban hozzáadódik egy negyedik: szolgálja a jelenlegi kormány emlékezetpolitikai törekvéseit. Ez az, amivel nem tudok egyetérteni – és ez az, amit Tallai magasan a három másik cél fölé emelt.

A 2002-ben, az első Orbán-kormány utolsó évében megnyílt Terror Háza elvileg a 20. századi diktatúrák áldozatainak emléke előtt tiszteleg. A Wikipédia szócikkben felsorolt kiállítások és konferenciák listájából azonban egyértelműen kiderül, hogy a többes szám félrevezető: a fasizmussal csak elvétve foglalkozik az alapítvány, szinte kizárólag a kommunisták rémuralma a téma. A 2010 óta ismét hatalmon lévő Fidesz emlékezetpolitikája is lépésről lépésre nyilvánvalóvá teszi, hogy fasiszta jellegű önkényuralmi megnyilvánulásokat csak az 1944. március 19-i német megszállást követően ismer el, mindazzal, ami előtte történt, nincs semmi gondja (mint ahogy azzal sem óhajt foglalkozni, hogy egyes magyar hatóságok és állampolgárok milyen lelkesen működtek együtt a nácikkal). Ezzel ellentétben az 1945 és 1990 közötti, szintén idegen megszállás alatti történésekben semmilyen árnyalatot nem ismer, abszolút magabiztossággal választja külön az igaz magyarokat az „idegenszívűektől”.

Sajnos a Budapest angyala után a Puskás-képregény is ennek az emlékezetpolitikának rendel alá minden más szempontot: számos ponton csorbul a történelmi hitelesség, nem csinál kedvet a labdarúgáshoz, és mint képregény sem sikerült igazán jól.

Egy interjúban Tallai azt nyilatkozta, hogy olyan képregényt csináltak, amilyet szerettek volna: ezt készséggel elhiszem neki, és lelke rajta, hogy mi tetszik neki. Én elszomorítónak és felháborítónak tartom, hogy egy közalapítvány, vagyis végső soron valamennyi magyar állampolgár pénzén olyan képregényt írt, ami csak neki és a vele azonos elveket vallóknak tetszik, ahelyett, hogy megpróbáljon valamennyi magyar állampolgár kedvében járni.

Ezen nem is akarok tovább lovagolni, pártállástól függően el tudja dönteni mindenki, hogy mennyire helyesli Tallai eljárását vagy érti meg az én bírálatomat. Egy dolgot azonban nem tudok szó nélkül hagyni, ez pedig a rendszeres utalás előző képregényének, a Budapest angyalának a nemzetközi sikerére. Mivel a kötet eddig csak franciául jelent meg, a „nemzetközi” alatt „franciaországi” értendő. A 2019-es megjelenés óta figyelem a francia szakportálokat és visszhangokat. Bő két év alatt két kritika született róla (Scénario.com, Bodoï). Mindkettő kiemeli a nemes szándékot és a profi rajzi kivitelezést, és sajnálkozik, hogy a megfelelő háttér ismerete hiányában nem igazán érti az egyszerű cselekmény mögött húzódó mondanivalót. A képregényes portálokon összesen tizenhárom véleményt és szavazatot találtam, mindegyiken a közepes szintet üti meg az átlag – egy sikeresnek nevezhető képregényről nem 10-15, hanem több száz vélemény és kritika jelenik meg Franciaországban. Eladási statisztikákról nincsenek adataim (ott sem publikusak), de a bestseller-listákra nem került fel. Természetesen nagy dolog, hogy egyáltalán megjelent külföldön, ez kevés magyar képregénnyel történik meg.

A már említett interjúban azt is mondja Tallai, hogy azért is vállalta magára az író szerepét, mert egy világhírű forgatókönyvíró azzal utasította el a feladatot, hogy „Puskásban nincs sztori”. Nem tudom, ki lehet ez a híres ember, de ennél nagyobb marhaságot el sem tudok képzelni. Puskásnak izgalmas, színes élete volt, tele anekdotákkal. Ha nyílt pályázatot hirdettek volna egy Puskás-képregény készítésére, egészen biztos vagyok benne, hogy tucatnyi ismert magyar focirajongó író jelentkezett volna, jobbnál jobb ötletekkel. Ezek helyett kaptuk meg a „magyar nép egyszerű és istenhívő fia kontra a gonosz kommunisták” elképzelt mérkőzés krónikáját.

A történelmi hűség az eredeti szakmája szerint történész Tallai értelmezésében ugyanis csupán annyit jelent, hogy nála is megnyertük az évszázad mérkőzését és elvesztettük a berni vébé-döntőt. Hogy Rákosi egy szemét, aljas gazember volt? Persze, hogy az volt, állítja bárki az ellenkezőjét? (Nem ma, és nem is a rendszerváltás óta, hanem már jóval korábban közmegegyezés alakult ki ebben.) De ebben a képregényben ez annyira túl van tolva, hogy a rettegett pártvezér szinte önmaga paródiájává válik.

Arra pedig végképp nem volt semmi szükség, hogy olyasmit adjanak a szájába, amit régesrég cáfoltak maguk az érintettek. A képregényben ugyanis Rákosi kijelenti, hogy ha a szovjetek ellen játszik a magyar válogatott, majd ő megmondja előre a végeredményt. Aztán állítólag tajtékzik, amikor Moszkvában véletlenül bepattan a magyar egyenlítő gól. Arról a városi legendáról, miszerint még az Aranycsapatnak sem volt szabad nyernie a szovjet válogatott ellen, 1998-ban így nyilatkoztak a leginkább érintettek – akkor már aligha állt bármelyiküknek is érdekében, hogy „mentegesse” Rákosit és a korabeli vezetést:

Puskás Ferenc: A szovjetek ellen, mi magyarok, mindig is nyerni akartunk. Talán jobban, mint mindenki mással szemben. Az a szóbeszéd járta ugyanis, hogy az oroszok, azaz a szovjetek ellen nem nyerhetünk, s hogy ezt a politikusok döntötték el így. Hát, ha ez valóban igaz volt, nekem nem szólt róla senki. Ráadásul klubmeccseken megvertük őket, a Honvéddal például 3:2-re vertük a Szpartak Moszkvát a Népstadion megnyitóján.

Barcs Sándor (a Magyar Labdarúgó Szövetség akkori elnöke): Soha nem figyelmeztettek minket, hogy nem verhetjük meg az oroszokat. Éppen ellenkezőleg, emlékszem, egyszer Rákosi a tatai edzőtáborba látogatott az egyik, szovjetek elleni találkozó előtt, és azt mondta a játékosoknak: „Annyi gólt rúgjatok, amennyit csak tudtok, hiszen ez mind a családban marad”.

(Forrás: Dénes Tamás-Jamrich Klára: Egy legenda életre kel, Puskás Ferenc életregénye, 1998)

Bőven akad más olyan eleme is a képregény történetének, amely legalábbis „véleményes”, de nem állok neki felsorolni ezeket – ahogy én utána tudtam nézni, más is megteheti.

Igaz, bennem erre az átlagosnál valószínűleg nagyobb volt a késztetés, hiszen nyolcéves korom óta érdeklődöm a focival kapcsolatos dolgok iránt, akkoriban kezdtem el olvasni a Népsportot és a focis témájú könyveket. Ez 1963-ban történt, egy évvel a chilei vébé után, amelyről még csak híradásokban értesültem – a magyar válogatott 1964-es EB és 1966-os VB meccseit azonban már a tévében követhettem, és nagybátyámnak köszönhetően bajnoki mérkőzésekre is eljutottam. Hogy miket olvastam akkor? Például Grosics Gyula (Így láttam a kapuból), Hidegkuti Nándor (Óbudától Firenzéig) és Barcs Sándor (A magyar csapattal Chilében) visszaemlékezéseit. Utóbbi arról is írt, hogy az azon a világbajnokságon már a spanyol válogatottban játszó Puskás felkereste a magyar csapatot a szálláshelyén, és sokat beszélgettek. Ezekben a könyvekben nyilvánvalóan volt nem kevés öncenzúra, de Barcs kiemeli, hogy bár (szerinte) Puskásnak némiképp fejébe szállt a dicsőség, megmaradt az a kiváló tulajdonsága, hogy ahol tudott, segített a barátainak, a csapattársainak, sőt általában minden magyarnak, akivel csak összefutott a világ bármely táján. Szóval 1962-ben már megint lehetett „szeretni” Puskást és beszélni róla. Pedig onnantól kezdve, hogy 1958 elején kiderült, nem jön haza, a magyar sajtóban bő egy éven át le sem lehetett írni a nevét. A Real Madrid összeállításának az ismertetéséből úgy tűnt, hogy a spanyol bajnok tíz emberrel állt ki a meccsekre…

Nem lehet sem Tallai, sem Orbán nyakába varrni azt az „emlékezetpolitikai” vakfoltot, amely szerint az Aranycsapat páratlan sikereit tragikus visszaesés követte, és Puskáséknak (de főleg magának Puskásnak) a cipőjét sem köthetnék be az utódok. Amikor én gyerek voltam, már nem Puskás, Bozsik vagy Hidegkuti, hanem Albert, Göröcs vagy Sándor Csikar akart lenni mindenki. Puskás, Kocsis, Czibor és szinte a teljes ifiválogatott külföldön maradása nagy veszteség volt ugyan (Pázmándy Pétert és Németh Valért még én is láttam játszani a hatvanas évek végén a genfi Servette-ben), de 1958-ban, 1962-ben és 1966-ban is voltak jó meccsei a válogatottnak. Persze Puskásék számítottak a mércének, és mi, rajongók, 1964-ben kudarcként éltük meg az Európa-bajnoki bronzérmet. Amikor pedig 1972-ben „csak” negyedikek lettünk az EB-n és elbuktuk a „lengyel aranycsapat” ellen az olimpiai döntőt, a népharag azonnali és gyökeres változtatásokat követelt. Azt azért mindenki elismerte, hogy az 1975-ös Dinamo Kijevvel szemben nemcsak Nyilasiék „csikócsapatának”, hanem egy tapasztaltabb Fradinak sem lett volna sok esélye, de aztán az 1978-as, 1982-es és 1986-os vébészerepléseknek sem tudtunk osztatlanul örülni.

Pedig lehetett és kellett volna. A képregény egyik kiemelt momentuma a legendás Real Madrid-Eintracht Frankfurt BEK-döntő, amelyen Puskás négy gólt lőtt. Megnéztem most a YouTube-on az összefoglalóját: mai szemmel nézve alig futnak, szinte csak mímelik, hogy valóban le akarják szerelni a cselező játékost, hatalmas távolságok nyílnak a csapatrészek között, tulajdonképpen az a csoda, hogy csak tíz gól esett a mérkőzésen. A tizenegyes, amit megítéltek a Realnak, egy vicc, ennél tízszer erőteljesebb lökésekre is csak legyint manapság a játékvezető. A labdarúgás elképesztő tempóban fejlődött Puskásék ideje óta, minden egyes elemében. Nagyságrendekkel több pénz van a sportban, sokkal több országban űzik magas színvonalon, ezerszer magasabbak a tétek mindenki számára. Ma is elképzelhető, hogy egy olyan klasszis, mint Puskás, közel 40 évesen is a topon legyen – de csak akkor, ha egész pályafutása alatt úgy kínozza magát, olyan fizikai állapotban marad, mint Cristiano Ronaldo vagy Zlatan Ibrahomovic. A magyar foci valójában egészen az 1980-as évek közepéig „túlteljesített”, az egyre növekvő konkurenciában helyt tudott állni, mind a válogatott, mind a klubcsapatok szintjén. Az 1990-es években a külföldi játékosok alkalmazását korlátozó UEFA-szabályok lebontása végérvényesen bebetonozta a tőkeerős csapatok dominanciáját, és ez közvetett módon kihat a nemzeti válogatottak eredményességére, esélyeire is.

Nem Tallai és nem Orbán hibája a vakfolt, de ez a képregény és a teljes kultusz, amely ikonná emeli, azt sugallja, hogy Puskás „kiválasztott” volt, és ez már nem áll messze attól, hogy egyfajta megváltót láttassanak benne.

Sokat beszélek a fociról? Szándékosan. Azt igyekszem alátámasztani, hogy a focirajongók számára kedvenc sportjuk izgalmas, kifogyhatatlan téma. Puskás pályafutása különösen az volt, hiszen három fantasztikusan eredményes csapatnak (Honvéd, magyar válogatott, Real) is vezéregyénisége volt, ráadásul edzőként a csúcs közelébe tudott vezetni egy totálisan esélytelen görög klubcsapatot. Igaz, ezen kívül szakvezetőként sehol sem járt sikerrel, de hogy miért, abból is lehetne egy külön kötetet írni.

Különösen problémás Tallaiék képregényében, hogy kizárólag a kommunista hatalomgyakorlási technika részeként beszél sport és politika viszonyáról. Márpedig Puskás többször is került hasonló helyzetbe, és mindegyiket képes volt kezelni, méghozzá éppen azért, mert sosem politizált. Kispesti vagány volt, aki tisztában volt a saját értékével, és rendszeresen elment a határig, azt azonban sosem lépte át. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy Puskás kifejezetten pimaszul viselkedett még Farkas Mihállyal is, aki a Rákosi-Gerő-Farkas trojka tagjaként élet-halál ura volt, tudván, hogy a miniszternek mennyire szívügye a sportbeli siker, ezért még a beszólásokat is eltűri. Kétségtelen, hogy a kommunisták kihasználták propagandacélokra Puskásékat, ők viszont kihozták a helyzetből a maximumot, mind a sportban (ne feledjük, abban az időben a kelet-európai „amatőr” sportolók sokkal több támogatásban részesültek, nagyon kevés nyugati klubnál kerestek jobban a focisták), mind azon kívül (1956 után hirtelen újságtéma lett az a sok csempészárú, amit Puskáséknak addig elnéztek, ha győztesen tértek vissza egy külföldi meccsről). De ugyanígy nem konfrontálódott Puskás soha Franco tábornok fasiszta rendszerével, amelyben a Real Madrid ugyanolyan kegyelt volt a Barcelonával szemben, mint az ötvenes években a Honvéd a Ferencváros ellenében. És olyan helyeken vállalt edzőséget szemrebbenés nélkül, mint az „ezredesek” katonai diktatúráját nyögő Görögország vagy a náci háborús bűnösök tömegének menedéket nyújtó Alfredo Stroessner által vezetett Paraguay. Valóban nem érdekelte más, csak a foci. Ebből sosem csinált titkot, nem is lehet rá haragudni.

Puskás különleges ember volt, vidám és szerethető egyéniség. Két szerepre volt mindig is alkalmatlan: hazafias hősnek és erkölcsi példaképnek. 170 oldalon életútja minden állomásának jutott volna bőven tér. Mind történelmi, mind sportbeli szempontból nagy hibája a képregénynek, hogy csak arra a néhány évre és momentumra koncentrál, amelyet az emlékezetpolitikai céljaihoz fel tud használni.

Természetesen illik arról is beszélni, hogy képregényként milyen a mű. Nem akarom elsumákolni a választ, és azzal sem akarom elütni a kérdést, hogy ebben az esetben ez sokadlagos szempont, nem lenne fair Futakival szemben, aki tisztességes munkát végzett. Ugyanakkor érezhető a képregényen, hogy nem volt igazi szerkesztői kontroll – egy „nem képregényes”, kevés írói tapasztalattal rendelkező szerzőtárs nem tud segíteni a rajzolónak. A képregény nagyrészt komor hangulata tudatos döntés, ahogy Puskás „hamiskás mosolya” is, ahogy ezt egy interjúban Futaki el is mondja. Az viszont kifejezetten kellemetlen, hogy egy focis képregényben pont a focis jelenetekkel van a legtöbb gond, ezeknek a hiteles ábrázolását olyan valakinek kellett volna kivasalnia Futakiból, aki ért hozzá. A már többször említett interjúban Tallai őszintén megvallja, hogy sokáig abszolút hidegen hagyta a foci, és később sem lett szakértője, ám ugyanezt a kérdést Futakinak nem tette fel a riporter, így nem tudjuk meg, ő hogyan viszonyul ehhez a sportághoz. Azt mindenesetre megkockáztatom, hogy nem lehet olyan elkötelezett rajongója, mint amilyen Zórád Ernő volt, vagy pláne a még 73 évesen is aktívan focizó Fazekas Attila. Persze focijeleneteket megrajzolni eleve nem könnyű, és Zórád is hajlamos volt dinamikus vonásokkal ellensúlyozni a pillanatok kiragadásából fakadó kimerevedést. De ha valakinek eszébe jut még egyszer focis képregényt rajzolni, ajánlom figyelmébe a belga Raymond Reding munkásságát (Vincent Larcher, Eric Castel) vagy az angol Tigerben negyven évben át közölt Roy of the Rovers című sorozatot. Még a korszak is stimmel nagyjából.

A második észrevételem a panelkiosztást illeti. Már a kötet felénél az az érzésem támadt, hogy eredetileg nem is erre a méretre tervezték a képregényt, annyira laza az elrendezés némelyik oldalon. Nem szeretek megérzések alapján kategorikus kijelentéseket tenni, úgyhogy fogtam magamat, és megszámoltam, majd összehasonlítottam az eredményt két másik, szintén Futaki által rajzolt és szintén A4-es méretű képregénnyel:

Puskás: 4,15 kép/oldal
Budapest angyala: 5,75 kép/oldal
Hypnos 1: L’apprentie (francia képregénysorozat első része): 9,28 kép/oldal

Az is feltűnt, hogy milyen sok benne az egészoldalas kép. Pontosan 16, plusz egy kétoldalas, és ezen kívül van még jó néhány oldal, amin csak két kép szerepel. A másik két vizsgált, szintén Futaki által rajzolt képregényben egy ilyen sincs. Ez tehát nem valamiféle stílusjegy, hanem egy tudatos döntés eredménye. Az európai képregényekben általában az ilyen tablók ritkák, és az íratlan kódrendszer szerint a képkocka mérete az abban ábrázolt tartalom hangsúlyozását szolgálja. Kevés kép egy oldalon = lassú cselekmény, sok kép egy oldalon = dinamikus pörgés. Az összehasonlításból kitűnik, hogy a három képregény közül messze a Hypnos a legsűrűbb, annak a kép/oldal aránya teljesen megfelel a francia albumok átlagának. 4-5 kép per oldal zsebkönyvekben szokott lenni, például a ma már nálunk is szép számban kapható olasz fumettiben.

Amennyiben koncepció volt az egészoldalas képek használata a legdrámaibb pillanatok kiemelésére, ezt egy hibás döntésnek tartom. A kötetben 145 oldal, ami valóban képregény (a többi fejezetcím és leírás), vagyis az oldalak több, mint 10 százaléka „kiemelt”. Nem tudok felidézni egyetlen olyan képregényt sem, amely hasonló aránnyal operált volna (leszámítva az olyanokat, mint a Superman halála, amelyben minden oldal egy-egy kép, de abban teljesen egyértelmű volt a szándék és következetes a megvalósítása).

Sajnos nem sikerült jól megválasztani a címlap koncepcióját sem. Az egyik képregényes Facebook-csoportban többen egyszerűen képtelenek voltak elhinni, hogy ez már a végleges borító…

Összefoglalva az a véleményem, hogy míg az emlékezetpolitikai céloknak valószínűleg tökéletesen megfelel a Puskás-képregény, minden más szempontból alulteljesít. Túl sokszor kezeli túl szabadon a történelmi anyagát, ami kárára válik a hitelességnek, nem felel meg a Puskást és a focit ismerők és kedvelők igényeinek, és képregényként is csak döcögve működik. Nagy kár, mert attól tartok, nem születik egyhamar újabb Puskás-képregény, ahogy újabb 56-os sem – ez megint egy kihagyott ziccer, mármint nem emlékezetpolitikai, hanem képregényes szempontból nézve.

Ezzel együtt mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el, mert kortörténeti dokumentum. Csak éppen többet mond el a 2010-es évekről, mint az 1950-esekről.