A nemrég írt „kevesebb szobrot, több történelemkönyvet” bejegyzéshez kapcsolódva folytatom a gondolkodást a témában. Kissé hosszúra sikeredett, ezért ketté is vágom. Igyekeztem nagyon, hogy érdekes legyen, remélem, sikerült.

1. rész: A történelmi Julianus

Valószínűleg senkinek sem kell bemutatni Julianus barátot, gondolom, most is szerepel az iskolai tananyagban, 2007-ben legalábbis érettségi tétel volt. Feltételezem, hogy sokan hallottak Kodolányi János róla írt regényéről és a nagyrészt az alapján készült, Koltay Gábor által rendezett filmről, esetleg látták is. Julianus barátról több városban neveztek el utcát, emlékét legalább két szobor és egy kilátó őrzi.

Hogy „ki” volt valójában Julianus, nem tudjuk. Születési nevét, származását nem ismerjük, nem tudjuk, mettől meddig élt és hol. Valamennyi ismeretünk vele kapcsolatban az 1235 és 1238 között megtett két keleti utazásához kötődik. Hogy azért valamennyire képet alkossunk róla, érdemes megnézni az alig húsz évvel korábban alapított domonkos rend létrejöttének körülményeit, működésének mozgatóit.

A domonkos rend, eredeti nevén Prédikator Testvérek Rendje a XIII. század elején jött létre, a ferencesekhez hasonlóan úgynevezett koldulórendként. Alapításukban szerepet játszott az előző évszázad végén gyorsan terjedő, a szegénység eszméjét terjesztő eretnek mozgalmak előtörése. A rend névadója, a kasztíliai születésű Domingo de Guzman (Domonkos) a kathárokhoz és más, heretikusnak bélyegzett keresztény irányzatok képviselőihez hasonlóan arra a meggyőződésre jutott, hogy a katolikus egyház elhanyagolja elsődleges tevékenységét, az ige terjesztését, ám velük ellentétben nem lázadt az intézmény ellen, hanem személyes példával szolgálva kívánta visszavezetni a helyes útra. III. Ince pápa eleinte gyanakvással fogadta mind Assisi Szent Ferenc, mind Domonkos tevékenységét, ám mivel az eretnekekkel ellentétben alávetették magukat az egyháznak, engedélyezte számukra a rendalapítást és a missziós tevékenységet.

A hivatalát 1198 és 1216 között betöltő Incét tartják a legfontosabb középkori pápának, az ő idejében teljesedett ki a katolikus egyház hatalma az európai világi uralkodók fölött. Az általa összehívott, 1215-es negyedik lateráni zsinat több száz évre, egészen a reformáció megjelenéséig határozta meg a kereszténység hitéletét, az általános vélemény szerint személyesen Ince által megfogalmazott kánonok (nyilatkozatok) szigorú szabályokat vezettek be, hozzájárultak az egyházi és a(z alárendelt) világi hatalom hatásköreinek a szétválasztásához. A zsinat határozatai között szerepelt a házasság intézményének erősítése (formálisabbá tétele), egy új kereszteshadjárat hirdetése, valamint a zsidók kötelezése megkülönböztető ruházat viselésére (ez az intézkedés a muzulmánokat is érintette) és egy különadó fizetésére. A legfőbb hangsúlyt azonban az eretnekségek elleni küzdelemre helyezte, és ebben fontos szerepet szánt a domonkosoknak.

Domonkos hitt abban, hogy felkészültségének köszönhetően képes meggyőzni a kathárokat arról, hogy tévúton járnak, ám ebben nem járt nagy sikerrel, és a zsinatot követően az egyház az erő alkalmazását részesítette előnyben. Miután Ince utódja, III. Honorius írásban is megadta az engedélyt a rendalapításra, Domonkos megduplázott erővel folytatta a szervezkedést. Ellentétben a korábbi szerzetesrendekkel, amelyek a világtól elzárkózva éltek, a koldulórendek tagjai kimentek a világba, hogy megerősítsék a közemberek hitét és megtérítsék a pogányokat. Domonkos egyik fontos felismerése az volt, hogy a rendházakat az egyetemek mellett kell felállítani, mert a rend tagjai ezekben a központokban tehetnek szert a kellő intellektuális háttérre. A domonkosok ennek köszönhetően széles műveltséggel rendelkeztek, nagy jártassággal bírtak a szónoklatban és a meggyőző érvelésben, ráadásul arra is kiképezték őket, hogy a köznép által nem ismert latin helyett saját nyelvükön szólítsák meg őket prédikációikkal. Alapítója 1221-ben bekövetkezett halálakor a rend már több országban jelen volt, a Magyar Királyságba is még maga Domonkos küldte az első szerzeteseket, köztük Paulus Hungarust, a rendtartomány alapítóját. Magyarországi Pál tevékenységének központjában az ország keleti határánál élő kunok megtérítésére irányult, amiben erős támogatást kapott II. András királytól. Pál a bolognai egyetem jogi doktora volt, amikor megismerkedett Domonkossal, és csatlakozott hozzá. A wikipédia szerint valóban magyar születésű volt, de ehhez nem találtam forrásmegjelölést. Annyit tudni róla, hogy egy széles körben elterjedt gyóntatókönyv szerzője volt, szerepet játszhatott a kun püspökség megalapításában, és nagy valószínűséggel vértanúként halt meg a tatárjárás idején, 1241-ben vagy 1242-ben.

A nyugati kereszténység közvetve a kunok révén szerezte első értesüléseit az Európa keleti határán, illetve azon túl élő népekről, különös tekintettel az akkor inkább tatárnak nevezett mongolokra, akik már évtizedek óta űzték egyre nyugatabbra a velük ellenszegülni próbáló kunokat. Ahogy arra több történész is rámutat, a korabeli térképeken mindenféle szörnyek rajzával jelezték, hogy valójában nem tudnak semmit a Kaukázus környékén vagy még távolabb eső területekről. A jelentések eljutottak a pápához is, ám az egyház elsőre nem mérte fel, hogy mekkora veszedelmet jelent a keresztény világra a mongol terjeszkedés. Ehhez a félreértéshez hozzájárult János, a távol-keleti keresztény papkirály legendája. 1221-ben a kereszteshadjáratról visszatérő Jacques de Vitry akkói püspök lelkesen számolt be arról, hogy János fia, Dávid király elindult Indiából hatalmas seregével, és a szaracénokat (vagyis a muzulmánokat) legyőzve Perzsia meghódítása után már Bagdad felé tart. Róma ezt jó hírként értelmezte, gondolván, hogy itt a lehetőség a kereszténység újraegyesítésére. Nagyobbat nem is tévedhettek: „Dávid király” ugyanis nem volt más, mint Dzsingisz kán, aki vallásra való megkülönböztetés nélkül mészárolta le azokat a népeket, amelyek nem voltak hajlandók meghódolni neki, muzulmánokat, keresztényeket és „pogányokat” egyaránt.

Eddig tart az, amit eléggé biztosan tudunk – ami most következik, már nem feltétlenül áll szilárd lábakon, ugyanis nagyrészt másodlagos forrásokból építkezik, elveszett vagy csak feltételezett elsődleges forrásokra hivatkozik, illetve a létező források ellentmondásait, hiányosságait vagy nehezen értelmezhető részeit találgatással igyekszik feloldani. Lehetséges, hogy egyes találgatások igazak, de a tisztánlátást megnehezíti, hogy az értelmezések nagyon különbözőek.

A domonkosok a kunokkal elért sikeren felbuzdulva úgy gondolták, hogy érdemes még keletebbre menniük. Több missziót is kiküldtek, amelyek közül legalább négyről fennmaradt valamilyen emlék. 1232-ben négy szerzetes indult útnak, akik közül három év után egy tért vissza, egy Ottó nevű barát, aki azonban annyira leromlott egészségi állapotban volt, hogy egy hét alatt meghalt, ám halálos ágyán elmagyarázta rendtársainak, merre járt, megemlítve, hogy találkozott magyarul beszélő pogányokkal. Nem sokkal ezután, 1235-ben ismét négy domonkos kerekedett fel, köztük Julianus és Gerhardus (egyes helyeken Julián és Gellért néven említik őket). Ottó nyomán haladva hatalmas megpróbáltatásokon mentek át, ketten vissza is fordultak, Gerhardus pedig megbetegedett és meghalt. Julianus egyedül tette meg az út hátralévő részét, eljutott a keleti magyarok országába, akik figyelmeztették a mongolok közeledtére. Julianus ezért nem is maradt náluk sokáig, hanem amilyen gyorsan csak lehetett, visszasietett Magyarországra. Útjáról egy rendtársa, Riccardus írt összefoglaló jelentést. Julianuséknak ezt az első útját bizonyítottan Béla herceg támogatta még apja, II. András életében, ám mire a barát visszatért, már királyként fogadta, majd Rómába küldte, hogy ott is számoljon be tapasztalatairól. Amíg Julianus Rómában volt, újabb négy szerzetes indult útnak, akiknek a nevét nem tudjuk. Ők még találkoztak pogány magyarokkal Szuzdálban, akik hajlandók lettek volna felvenni a katolikus hitet, ám a helybéli fejedelem ezt megtudván haragra gerjedt, és kiűzte a barátokat. 1237-ben Julianust több társával együtt megint útnak indították. A küldöttség azonban nem jutott messze, és azzal a hírrel tért vissza, hogy a keleti magyarok és valamennyi szomszéd nép földjét feldúlták a tatárok, és mindenkit megöltek. Mi több, Julianus kézbesített egy levelet, amelyben a nagy kán felszólítja a magyar királyt, hogy vesse alá magát a hatalmának.

Ezt a figyelmeztetést már komolyan vették nyugaton, ám hiába: 1241-ben a Batu kán által vezetett mongol seregek végigdúlták Közép-Európát, gyakorlatilag egyszerre rohanva le Lengyelországot és Magyarországot. A véres rombolást hirtelen abbahagyva 1242-ben a mongolok kivonultak, aminek az okáról több elmélet is létezik. Lehet, hogy az akkori nagykán, Batu nagybátyja halálának a híre miatt távoztak, hogy vezéreik részt vehessen az új nagykánt megválasztó kurultáj gyűlésen, lehet, hogy a kedvezőtlen időjárás miatt, és lehet, hogy eleve csak első figyelmeztetésnek, büntetőexpedíciónak szánták ezt a pusztítást a kunok befogadása miatt, hasonló esetre volt korábban példa.

Nagyvári László és Papp László képregénye a Kisdobosban jelent meg, 1979-ben

De térjünk vissza a domonkosokhoz, ugyanis nem teljesen világos, hogy milyen cél vezérelte őket, amikor keletre indultak. A neten keresgélve három, egymásnak részben, de nem teljesen ellentmondó feltételezést találtam: az egyik szerint téríteni indultak, a másik szerint kifejezetten a keleti magyarokat keresték, a harmadik szerint pedig a mongolokról szóló híresztelések ellenőrzésére, tulajdonképpen kémkedni mentek.

Az első elméletet, vagyis hogy határozott cél nélkül indultak el Ottóék 1232-ben, hogy „mindenkit” megtérítsenek, aki a kunoktól keletre található, nem tartom hihetőnek. Bármennyire is hiányosak a korabeli beszámolók, az bizonyosnak tűnik, hogy Magyarországi Pál igen nagyszámú, egy forrás szerint kilencven rendtársával együtt végezte a kunok megtérítését. Ez egy hosszú éveken át tartó folyamat volt, eleinte komoly ellenállásba is ütköztek, ám számíthattak a magyar király katonai támogatására. Igencsak valószínűtlen, hogy egy ismeretlen országba mindössze négyen indultak volna, jelentős kíséret nélkül.

A második elmélet alapja az a feltételezés, hogy míg Rómában valóban nem tudtak semmit a „keletről”, a magyar királyok jóval tájékozottabbak voltak. Számos történész gondolja úgy, hogy a nyugatra induló törzsek nem a teljes magyarságot képezték, és legalább egy, de inkább két helyen történt egy különválás. A honfoglaló magyarok pedig nem csak a vándorlás emlékét őrizték meg, hanem legalábbis egy ideig élő kapcsolatot tartottak fent a keleten ragadtakkal. Ez a kapcsolat idővel meggyengült, de nem szűnt meg.

Riccardus testvér, aki Julianus első útját jegyezte le, minden bizonnyal a pápa számára, így fogalmaz:

„A keresztény Magyarok Történetében azt találták, hogy van egy másik, Nagyobb Magyarország, ahonnan a hét vezér népével együtt kiköltözött, hogy lakóhelyet keressen magának, minthogy földjük a lakók sokaságát eltartani nem tudta. Miután sok országon áthaladtak és pusztítottak, végül elérkeztek arra a földre, melyet most Magyarországnak neveznek, akkor pedig a rómaiak legelőjének mondottak. Ezt választották maguknak lakóhelyül a többi földek közül, meghódítván a népeket, amelyek akkor itt laktak. Ahol is végül Szent István, első királyuk a keresztény hitre térítette őket; míg az előmagyarok, akiktől származtak, hitetlenségben maradtak, mint ahogy ma is pogányok. A domonkos barátok, miután ezeket a Magyarok Történetében megtalálták, megszánták a magyarokat, akiktől származtak, hogy mind az ideig hitetlenségben tévelyegnek. Elküldtek hát négy barátot keresésükre, hogy Isten segedelmével megtalálják őket, ahol csak tudják. Annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették.”

Ez a négy barát Ottó és három társa volt. Ezután még azt is megtudjuk a beszámolóból, hogy Ottó kereskedőnek álcázta magát, és egy pogány országban talált „néhány azon nyelven beszélőt”, akiktől megtudta, hogy merre van a lakhelyük, ám ő már nem tudott elmenni oda. Azért jött vissza Magyarországra három év után, hogy maga mellé vegyen újabb társakat (hogy az elsőkkel mi lett, nem derül ki).

Mivel írásbeli beszámolót nem hagyott maga után, csak közvetve tudjuk, hogy merre járhatott Ottó, Julianusék ugyanis az ő útmutatását követve indultak útnak. Mindenesetre az, hogy kereskedőnek adta ki magát, és hogy nincs semmi bizonyíték arra, hogy a három év alatt bárkit is megtérített volna, a második és/vagy a harmadik elméletet valószínűsíti.

De mi is az a „keresztény Magyarok Története”, amire Riccardus hivatkozik? Bevallom, nem néztem utána, de minden forrás egyöntetűen állítja, hogy Anonymus gesztájában nem tesz említést az „őshazában” maradt magyarokról. Feltételezik azonban egy „ősgeszta” létezését, amelyre mind az 1200 körül alkotó Anonymus, mind az 1280-as évekből datált Kézai-krónika építhetett. A második elmélet szerint tehát a domonkosok Magyarországra településekor még megvolt ennek az ősgesztának egy példánya, erről beszél Riccardus.

Idézzük fel, mit is mond pontosan Riccardus: A domonkos barátok, miután ezeket a Magyarok Történetében megtalálták, megszánták a magyarokat, akiktől származtak, hogy mind az ideig hitetlenségben tévelyegnek.” Ez a mondat kicsit furcsa, és bár megtaláltam a latin eredetijét, nem elég alapos a nyelvtudásom ahhoz, hogy pontosabb fordítást adjak. Kik származtak a hitetlenségben tévelygő magyaroktól? Nyelvtanilag úgy helyes a mondat, hogy a domonkos barátok. Ami azt jelentené, hogy a Magyarországra küldött valamennyi, de legalábbis legtöbb domonkos magyar születésű volt. Ebben lenne logika (lásd fentebb, amikor arról volt szó, hogy Domonkos azt akarta, hogy ne latinul, hanem a köznép által ismert nyelven prédikáljanak, márpedig erre mindenkinek az anyanyelve a legalkalmasabb). Ám annak nincs nyoma, hogy Ottó magyarul beszélt volna a pogány magyarokkal, szegény Gerhard pedig még a találkozás előtt meghalt. Egyedül Julianusról írja Riccardus a jelentésében, hogy hosszasan beszélgetett keleti magyarokkal, és tökéletesen értették egymást.

Még mindig nem látom megoldottnak a dilemmát. Ha ugyanis minden Magyarországra küldött domonkos (de legalább Julianus) magyar származású volt, és igaz az az állítás, hogy a szétválás óta kapcsolatban álltak a keleti magyarok a Kárpát-medencében élőkkel, miért kellett egy könyvet elolvasniuk ahhoz, hogy tudomást szerezzenek amazok létezéséről? Nekem ebből az következik logikusan, hogy 1235-ben (már) nem volt benne a köztudatban ez a történet. Olvastam olyan történészi véleményt is, amely szerint csak a magyar uralkodóház tartotta a kapcsolatot a keleti rokonokkal, és II. András azt remélte, a pogány magyarok felkeresésével és megtérítésével növelhetné királysága hatalmát, bekeríthetné a kunokat, szövetkezhetne velük a terjeszkedő oroszok ellenében. Vagyis a közvélemény nem tudott a történetről, de a királyi család igen. Nekem ez a magyarázat nem igazán meggyőző, és tudtommal nincs olyan forrás, ami alátámasztaná.

Lehetett-e ettől még magyar Julianus? Tulajdonképpen igen. Elképzelhető például egy olyan verzió, miszerint Julianus nagyon fiatalon került nyugatra tanulni, amikor még nem volt alkalma megismerni a keleti rokonság történetét, és valóban csak akkor értesült erről, amikor már felnőtt fejjel, domonkosként visszatért.

Riccardus jelentésében ez áll: „[Julianus] Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla.”

A keleti magyarok létezését illetően ez a legfontosabb bekezdés, minden egyéb jelentés csak pár szóban említi őket, és azok olyanoktól származnak, akik valószínűleg nem tudtak magyarul. Márpedig ez kulcsfontosságú kérdés, hiszen a források rengeteg különböző népet sorolnak fel, amelyeknek mind más a nyelve, és nem egyszer egészen biztosan tévesen azonosítják be őket (mármint egymásnak ellentmondó, egymást kizáró módon). Ez az a pár mondat, amely arról tanúskodik, hogy egy „nyugati” magyar (de legalábbis a magyar nyelvet jól beszélő személy) hosszasan kommunikált „keleti” magyarokkal.

Nem meglepő, hogy ez a legtöbb vitát generáló bekezdés. Jogosan merül fel a kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e, hogy egy nyelvcsoport egymástól elszakadt tagjai mintegy 350 év után megértsék egymást. Fontos itt megjegyezni, hogy a „teljesen magyar a nyelvük” alatt nem azt kell érteni, hogy mindkét fél pontosan ugyanazt a magyar beszélte. Bár profi nyelvész ugyanannyira nem vagyok, mint profi történész, úgy érzem, eleget tanultam ahhoz az egyetemen ebben a témában, hogy egy válaszfélével szolgáljak. Tehát: elvileg igen, de nem feltétlenül könnyen, ahogy egy mai franciaországi franciának is okoz némi nehézséget egy kanadai francia tévéműsor megértése. 350 év ugyanis nem számít hosszú időnek, és a feltételezett különváláskor a finnugor alapokra már rátevődött egy türk réteg, így csak a Kárpát-medencében az életmódváltás következtében átvett szókincs jelenthette az alapvető különbséget, ami a földműveléssel és magával a kereszténységgel kapcsolatos kifejezéseket tartalmazza leginkább. Persze mindez csak feltételezés, mert nem tudjuk, hogy a „keleti magyarok” nyelve milyen mértékben változott ugyanezen idő alatt – összehasonlítani csak ismert dolgokat lehet.

És akkor eljutottunk arra a pontra, hogy végképp elbizonytalanodunk, már ami a „rokonkeresési” célt illeti. Ha valóban elsősorban ezért vállalta Julianus az iszonyatos próbáltatásokat, igencsak kevés információval szolgált megbízóinak. A Riccardus által tolmácsolt jelentésben nem szerepel egyetlen magyar név, egyetlen magyar kifejezés, nem említ érdekességként eltéréseket a szóhasználatban. Sőt tulajdonképpen azon kívül, hogy a keleti magyarok nomád/félnomád életmódot folytattak, semmit nem tudunk meg róluk. Persze ezt meg lehet azzal magyarázni, hogy Riccardus a pápának írta levelét, így a hangsúlyokat is annak megfelelően választotta meg, és abszolút lehetséges, hogy Julianus szóban igen sokat mesélt IV. Bélának és rendtársainak. Csakhogy ennek nem maradt semmilyen nyoma. Márpedig Julianus tudott mesélni, ezt bizonyítja a második jelentés, amelyet személyesen jegyez. Ebben igen részletesen írja le Dzsingisz kán felemelkedésének a történet, amelyben vannak ugyan hibák, tévedések és félreértések, de lényegében egybevág más korabeli narrációkkal.

Julianus második útjának céljáról pontosabbak az információink a jelentés bevezetőjéből: „Amikor a reám rótt engedelmességet követve Nagy-Magyarországba kellett mennem a mellém adott barátokkal, és a nekünk kiszabott utat bejárni óhajtottuk…” Ekkor tehát már konkrétan az volt a feladata, hogy kapcsolatot teremtsen a keleti magyarokkal, és megnyerje őket szövetségesnek. Ezzel sokkal inkább bízhatta meg IV. Béla király, mint a pápa.

Második útijelentése után Julianus eltűnik a szemünk elől, nem ismerjük további sorsát. A tatárok/mongolok elvonulása után IV. Béla újraépítette az országot, és felkészítette egy esetleges újabb támadásra, amely már jóval a halála után, 1285-ben következett be, de messze nem okozott akkor pusztítást, mint az első. IV. Ince pápasága alatt több küldöttség is járt a mongol kánoknál, kölcsönösen győzködve egymást a keresztség felvételének illetve a nagy kánnak való behódolásnak az előnyeiről. Ezek a küldöttségek részben Julianus nyomán indultak el, és jóval részletesebb információkkal szolgáltak az utókornak, elsősorban a földrajzi ismereteket bővítve. A domonkosok rendjét pedig a keleti térítés helyett inkább a nyugati eretneküldözésre használták, többen is vezető szerephez jutottak az inkvizícióban.

A történet tehát itt véget ér, nincs semmi nyoma annak, hogy IV. Béla vagy utódjai tovább érdeklődtek volna a keleti magyarok sorsa iránt. Talán beletörődtek, hogy egybehangzó híradások szerint a mongolok mindenkit leigáztak azon a vidéken, de az is lehet, hogy a kapcsolat valóban megszakadt már jóval korábban, akár már a honfoglalás idején, és az Ottótól és Julianustól kapott értesülések csak átmenetileg váltották ki a magyar királyok érdeklődését. Az Árpád-ház kihalása után pedig olyan dinasztiák képviselői kerültek a magyar trónra, amelyeknek semmilyen kötődésük nem volt Kelethez.

A források olvasása közben azon kaptam magamat, hogy egyre jobban imponál nekem ez a Julianus barát. 2020 kényelméből szinte lehetetlen visszagondolni, hogy milyen körülmények között utazott összesen közel három éven át, nagyrészt gyalog, néha lóháton, számára teljesen idegen helyeken, amelyeknek az időjárási viszonyaira sem lehetett felkészülve. A Riccardus által megfogalmazott jelentés szerint enyhén szólva sem volt alkalma egészségesen étkezni, örülhetett, ha nem halt éhen. Ráadásul az első út egy részén már beteg társáról, Gerhardusról is gondoskodnia kellett. Bár nem pont ebben a korban játszódnak, felidéződtek bennem az Andrej Rubljov és A rózsa neve című filmek képei. Akárki is volt valójában Julianus, egészen kivételes ember lehetett, messze átlagon felüli kitartással és kötelességtudattal. Megingathatatlan meggyőződése lehetett, hogy a helyes út minden egyes ember megnyerése a keresztény hitnek (vagyis a korabeli nyugati kultúrának).

Sajdik Ferenc képsora 1972-ből, a Ludas Matyiból

Elképzelni is nehéz, hogy mit érzett Julianus, amikor visszatért második útjáról, hiszen ha a korábban feltételezett három célt nézzük, szinte teljes kudarcot vallott. Sem neki, sem testvéreinek nem sikerült senkit sem megtéríteniük a keleti népek közül (csak néhány „szándéknyilatkozatot” kaptak), megtalálta ugyan a keleten maradt magyarokat, ám azokat épp a két utazása között semmisítették meg totálisan, és a kereszténység újraegyesítésének reménye helyett egy iszonyatos fenyegetés hírét hozta Európába.

A cikk második részében Julianus jelentéseinek utóéletéről és emlékezetéről lesz szó – vagyis arról, hogy kik hogyan értelmezték, mire használták fel az elmúlt kétszáz évben.