„It would take a hard heart not to be moved by this book.” – The Financial Times
Egy árván maradt kisfiú minden áron csatlakozni akar testvéreihez, akik egy idegen országba mentek. A hosszú út szinte minden lépését megszenvedi, többször sodródik életveszélybe, helyzete nem egyszer reménytelennek látszódik.
Ezt a történetet sokszor olvastuk, láttuk már mesék, ifjúsági regények, romantikus filmek formájában. Mindig meghatódunk a kisfiú kitartásán, szorítunk érte, teljes szívünkből akarjuk, hogy siker koronázza erőfeszítéseit. Akárhol, akármikor játszódik is a történet, együtt sírunk vele a veszteségein, együtt örülünk vele, ha révbe ér.
Akárhol? Akármikor? És ha a kisfiú egy illegális afrikai migráns, aki Európába akar eljutni a Földközi-tengeren át?
Pont azon a napon fejeztem be az Illegál című képregény olvasását, amelyen az új (jobboldali) olasz kormány belügyminisztere bejelentette, hogy nem hajlandó megadni az engedélyt az Aquarius nevű hajónak, hogy 629 migránssal a fedélzetén bárhol is kikössön országa területén. A legújabb hírek szerint, az ugyancsak új (baloldali) spanyol kormány jelezte, hogy hozzájuk jöhetnek. Az olasz döntést Magyarország (jobboldali) miniszterelnöke üdvözölte, Franciaország (balközép) köztársasági elnöke elítélte.
Az Illegál ír és brit írói és olasz rajzolója profi képregényt csináltak egy kétségbe ejtő emberi sorsból. Egyről a számtalan közül. Eoin Colfert, Andrew Donkint és Giovanni Riganót megindították a történetet ihlető beszámolók, amelyek közül egyet illusztrálva be is mutatnak a kötet végén. A kötetet a Goodreads olvasói portálon 336 felhasználó átlagosan 4,3 pontra értékelte az 5-ből, mindössze hárman adtak neki 1 vagy 2 pontot.
Két hónappal ezelőtt a magyar választópolgárok úgy döntöttek, hogy a kampányukat kifejezetten a migránsválságra fókuszáló pártokat tartják kormányon. Azokat a pártokat, amelyek teljes kommunikációs gépezetüket latba vetve sulykolják, hogy a migránsoknak semmi keresnivalójuk Európában, akárhonnan és akármiért jöjjenek is.
Szeretnék a képregényről beszélni. Szeretném, ha nem azon kellene vitatkozni, hogy a migránsok hány százaléka „igazi” menekült, hányan vannak köztük, akik „csak” jobb életre vágynak, mint amire születésük predesztinálná őket, és hogy mennyire reális veszélyt jelentenek a közéjük férkőző potenciális terroristák. Szeretném, ha nem kellene számokkal dobálózni, hogy az útra kelők között hány az „életerős férfi”, hány a terhes asszony, hány a kisgyerek. Szeretném, ha nem kellene okoskodni azon, hogy végső soron kinek mekkora a felelőssége a migránsválság kialakulásában és meg nem oldásában. Szeretném, ha a képregény főszereplőjének a sorsa kapcsán nem kellene arról beszélni, hogy miért nem marad, miért nem tud ott maradni mindenki egész életében, ahová született, hogy egy bizonyos ponton túl miért válik fennkölt hazugsággá az „itt élned, halnod kell”. Hogy meddig köteles az ember próbálkozni a boldogulással, ha egyszerűen nem megy. Hogy mi mást kellene, lehetne tennie a világnak ahelyett, hogy megmenti Ebo és a hozzá hasonló kis- és nagyfiúk életét.
Szeretném, ha bátran ajánlhatnám ezt a képregényt mindenkinek, aki az ellentmondásos hírek és vélemények özönében kétségek között őrlődik, és akinek pont egy ilyen élmény hiányzik ahhoz, hogy végleg elszakadjon a fekete-fehér gondolkodástól. Szeretném tudni, hogy vannak ilyen emberek. Olvassák el, és aztán majd beszélgessünk a képregényről.
