Budapest angyala - csalódás luxuskivitelben
2017. április 01. írta: Bayer Antal

Budapest angyala - csalódás luxuskivitelben

56_budapestangyala.jpg

Pedig adott volt hozzá minden, hogy egy igazán jó képregény készüljön 1956-ról a forradalom hatvanadik évfordulójára.

Először is volt rá pénz, ami a hazai képregénykiadásban szinte sosincs. Sőt bőven volt rá pénz, hiszen mint kiderült, a piacon megszokottnál nagyságrenddel nagyobb mennyiség készül belőle – amire eddig csak olyan ingyenesen, célzottan szórt kiadványoknál volt példa, mint a szintén 56-os témájú Mecseki láthatatlanok (amelynek a címével azóta is élcelődik az ország összes többi részén élő képregénykedvelő, hiszen csak elvétve kerül elő belőle példány) vagy a Rabtársak a gulagon. Ráadásul a lehető legdrágább, A4-es, négyszínnyomásos, keménytáblás kivitelben.

Másodszor pedig sikerült megnyerni rajzolónak a szakma külföldön is elismert képviselőjét, Futaki Attilát, valamint színezőnek a borítótervezőként már-már világhírű Szabó Leventét, tipográfusnak Felvidéki Miklóst és Lanczinger Mátyást, akiknek a neve szintén jól cseng nem csak a képregényolvasók, hanem az illusztrációk és animációk kedvelői előtt is, de még a nyomdai előkészítésért is egy kiváló stripgyártó, Haragos Péter felelt.

Szögezzük le azonnal, hogy mindannyian profi, lelkiismeretes munkát végeztek. A Budapest angyalát jó kézbe venni, jó lapozgatni, tökéletesen beillene egy elsőrangú francia képregénykiadó kínálatába is.

Csak hát ehhez az illusztris gárdához illett volna egy ugyanennyire profi, tapasztalt, a forgatókönyvek világában járatos írót is szerződtetni…

Szomorú és bosszantó, hogy egy képregénykritikában kiemelten kelljen olyasmivel foglalkozni, ami egyébként magától értetődő lenne. Nyilván sokan gondolkodnak úgy, hogy a képregények írásához ugyanúgy érthet bárki, mint a focihoz vagy a legigazibb pörkölt receptjéhez. Még csak iskolában sem tanítják – biztos azért, mert semmi szükség rá.

Valóban nem tanítják. Viszont tanulják. Mások képregényeiből, a legjobb mintákból. Elgondolkodnak rajta, hogy mitől működik olyan jól. Aztán próbálkoznak. Előbb rövid történetekkel, aztán hosszabbakkal, és a kapott visszacsatolások alapján lépnek tovább. És hát ellentétben a magántőkéből kiadott Iron Lady képregényekkel, a Budapest angyala közpénzből készült, igenis megérdemelte volna, megérdemeltük volna, hogy a legjobbat kapjuk történet és karakterek terén is. Nem akarom megbántani Tallai Gábor urat, de véleményem szerint alábecsülte a képregényírás összetettségét.

60 oldal rengeteg egy képregénynek. Ekkora terjedelemben izgalmas, érzelemgazdag, felemelő, megrázó, elgondolkodtató, szenvedélyes történeteket lehet elmesélni. 60 oldalba akár az egész forradalmat és szabadságharcot bele lehet foglalni. 60 oldalba beleférne a világot (de legalábbis a mi és szüleink, nagyszüleink világát) felforgató két hét minden fontos vetülete. A képregény páratlanul erős narrációs eszköztára kifejezetten alkalmas akár komplex történelmi események sokoldalú ábrázolására, akár személyes tragédiák részletes kibontására.

Teljesen világos, hogy Tallainak határozott koncepciója volt a Budapest angyalához. Ugyanaz, amely az egész 1956-os emlékévet áthatotta: a pesti srácok forradalmi szerepének a kiemelése, minden egyéb tényezőnek a háttérbe szorításával. Ezt a koncepciót igen sokan vitatták, sőt sérelmezték tavaly, komoly szakemberek mondták el róla a véleményüket, nem fogom itt megismételni az elhangzott érveket és ellenérveket – félek, amúgy is falra hányt borsó lenne.

Annyit azonban hozzátennék – abszolút a képregény margójára – hogy én alig 1 éves voltam 56-ban, a képregényt megrendelő Schmidt Mária 3, az alkotók közül pedig még a legidősebb is jóval később született. Én is, ők is felnőttként szereztük be az információkat, felnőttként alakítottuk ki véleményünket mindarról, amit a rövid forradalom és szabadságharc résztvevői, szem- és fültanúi elmondtak nekünk, amit a történészeknek azóta sikerült feltárniuk, publikálniuk. Véleményeink nagyon különböznek, sok ponton gyökeresen ellentmondanak egymásnak. 60 évvel a forradalom után, és lassan 30 évvel azután, hogy szabadon lehet beszélni róla, még mindig nem jutottunk el odáig, hogy legalább néhány alapkérdésben konszenzus alakuljon ki. És ha valaki azt gondolja, hogy saját narratívájának az egyoldalú sulykolásával lehet eljutni a társadalmi megnyugvásig, nagyobbat nem is tévedhetne.

Fenti kifakadásom nem azt jelenti, hogy silány propagandaanyagnak tartanám a Budapest angyalát, erről szó sincsen. Az a bajom vele, hogy olyan szinten van alárendelve a koncepciónak, hogy minden más szempont elsikkadt. Nem kapott kellő figyelmet a jellemábrázolás, a dramaturgia, a kontextus.

Maga a történet pofonegyszerű, történelmi igazságszolgáltatással párosuló személyes bosszú, ami felülír mindent. Ez működhetne tökéletesen is, ha minden a helyén van, ha ki vannak bontva a jellemek és az indíttatások, ha megfelelően van bemutatva az események kerete.

Ezzel szemben nem kapunk többet egy „gonosz szovjetek és ávósok kontra sorsverte, de büszke és igaz magyarok” sablonnál. Az 56-ban játszódó jelenetek komor szürkesége felidézi a korabeli fényképek és híradások hangulatát, ám hamar feltűnik, hogy a leglényegesebb dolog hiányzik róluk: a felkelés tömeges jellege. Mintha maroknyi pesti srác küzdött volna pár kósza tank és egy kommandónyi elvetemült orosz katona ellen az elhagyatott Budapesten. Dramaturgiai szempontból fontos lett volna legalább néhány visszaemlékező villanás formájában megmutatni a forrongást, a város lakóinak hangulatát, az utcai harcok alatt kapualjakban meghúzódó pesti járókelőket, az eseményeket a zárt ablakok mögött riadtan vagy haragos tehetetlenséggel elszenvedő átlagembert.

Világos, hogy a történet szempontjából a főszereplők személyes találkozásai kiemelendők, és ezt akcióképregénybe illő módon meg is oldják az alkotók. De nem derül ki, hogy miért is folynak a harcok, miért az eltökéltség, milyen erők álltak szemben egymással valójában, mik voltak a tétek. Igenis elbírt volna a történet egy kis „történelemleckét”, hiszen a fiatalok hősiessége így légüres térben artikulálódik.

A jellemábrázolásban is akadnak bőven hiányosságok. Nem tudom megállni, hogy kimondjam: a miniszteri fülszövegben emlegetett Batman és Rozsomák számos történetében láttam összetettebb, árnyaltabb, részletesebb és hitelesebb kibontását a szereplők jellemének, indíttatásának.

Az 56-os Angyal Jánosból 88-ra sikeres amerikai üzletember lett John Angel néven. Új élete tökéletesen elvált a régitől, a titkosszolgálatok mégis azonnal tudják róla, hogy ha hazajön, veszélyes lehet az új nagykövetre. Ezt azért nem ártott volna jobban alátámasztani, részletesebben kifejteni, és nem egy olyan közhelyes mondattal elintézni Angyal hirtelen döntését, hogy „amikor úgy érzed, magad mögött hagytál mindent, akkor jössz rá, hogy tévedtél”. Még kevésbé van kifejtve az ávósból forradalmárrá vált, majd mégis a hatalom oldalára visszaálló Isti karaktere, akiben pedig szinte benne van 56 egész komplexitása. (Igaz, kiválóan kínálkozik egy „spinoff” történethez.) A 60 oldalba belefért volna, dramaturgiailag hiányzik belőle egy olyan jelenet, amelyben János és Éva felidézik a forradalom óta elmúlt 32 évet, fontos lett volna megtudnunk, hogy miként élték meg, tápláltak-e reményeket, foglalkoztatták a hazai események, részt vettek-e valamilyen formában az emigránsok szervezeteiben.

Kivitelezésükben az 56-os jelenetek még mindig jobban sikerültek, mint a 88-asok. Lehet, hogy azért érzem így, mert akkor én már 33 éves voltam, és szinte minden estémet a belvárosban töltöttem. Ezek a jelenetek számomra idegenek, egyszerűen nem ismerek rá a helyszínekre, körülményekre. Mintha egy esetlegesen összeválogatott fényképalbumból lettek volna előhívva a díszletek, mintha nem lenne annyira fontos, hogy pontosan mikor és hol járunk.

Alapvető hibának tartom, hogy a peresztrojka és a glasznoszty idejére helyezi az író a cselekményt: nehéz elhinni, hogy Gorbacsov olyan érzéketlen és buta lett volna, hogy egy Petrov-félét nevezzen ki budapesti nagykövetnek. (Azt meg kötve hiszem, hogy egy amerikai lap dupla oldalas cikket szentelt volna ennek a hírnek.) 88 októberében már rendesen beindult a pezsgés, a magyar pártvezetés kapkodott, szólamokat puffogtatott, és inkább csak futott az események után – ennek meg aztán végképp nincs semmi nyoma a történetben. Értelmesebb, hihetőbb lett volna az 56-ban Budapesten nagykövet Andropov vagy a keményvonal utolsó fellángolását képviselő Csernyenko rövid főtitkári regnálásnak az idejét becélozni. Ezek nem „lényegtelen apróságok”: ha az a cél, hogy ne feledjük a történelmüket, elődeink tetteit, ügyelni kell a részletekre.

A Budapest angyala azért csalódás, mert sosem dönti el magáról igazán, hogy mi akar lenni. 56-os képregénynek nem elég konkrét. (Miért is nincs megadva az 56-os jelenetekhez a pontos dátum? Egyáltalán nem mindegy, hogy a forradalom melyik stádiumában vagyunk.) Általános üzenetnek túl sablonos. Akcióképregényhez képest túl sokszor kapcsol üresjáratba. Ismeretterjesztő képregénynek nem alkalmas, mert adós marad a háttérrel, a lehetséges magyarázatokkal. Személyes történethez képest nem eléggé merül el a karakterekben.

Mindenből kaptunk egy kicsit, semmiből sem kaptunk eleget. De legalább szépen fog mutatni a polcon.

süti beállítások módosítása