Könyvet hozott a posta, a Pongrác kiadó ajánlotta figyelmembe David Almond kötetét, a Vadóc-ot. Különlegessége, hogy illusztrátora Dave McKean, akinek a Batman: Arkham Elmegyógyintézet grafikáját és a Sandman-kötetek címlapjait köszönhetjük. Sőt, a Vadóc nagy része képregényben, képregényszerűen van megrajzolva, ami ha nem is egyedülálló megoldás, de meglehetősen ritka. A történetben nincs meglepetés, Almond gyerekeknek ír, sztorija egyszerű tanmese, és mégis bájosan-bűvösen lebilincselő. Mint képregénycentrikus blogot, minket elsősorban a rajzos megoldások érdekelnek: McKean nem szokott csalódást okozni.

Almond már a történet befejezésekor tudta, hogy illusztrációkért kiált, és azonnal McKeanre gondolt, aki kellemes meglepetésére rögtön igent mondott a kiadó megkeresésére. Az elsősorban horrorba hajló festett képregényeiről és könyv- és lemezborítóiról ismert McKean ekkor már letette a névjegyét gyerekkönyv-illusztrátorként is: állandó jellegű tettestársának, Neil Gaimannek dolgozva 1998-ban készítette el a Farkasok a falban grafikáját, együttműködésüket a Coraline (2002) sikere koronázta meg.

Az Arkham és a Sandman festett oldalaihoz, kompozícióihoz szokott olvasót érdemes emlékeztetni McKean korai munkásságára: már a Gaimannel közösen fiatalon elkövetett Violent Cases (1987) is árulkodott kivételes tehetségéről a vonalas rajz terén. McKean Marvel-szuperhősös képregények fekete-fehér angliai reprintjein nevelkedett, kísérletei, átértelmezései, formabontásai a műfaj mély ismeretén alapulnak, szemet gyönyörködtető könnyedséggel, magától értetődő biztonsággal lépked a képregény, az illusztráció és az egyedi rajz eltérő kódrendszerei között.

McKean tökéletesen érti, hogy bár a Vadóc megoldható lett volna kizárólag képregényes eszközökkel is, az írói szándéknak jobban megfelel a váltogatás az érettebb, visszaemlékező narrátor összeszedett prózája és a fiatalabb korának gyerekesen hibás szövegét megelevenítő rajzok között. Ezzel az egyszerű, de finom eszközzel támogatja meg az író kimondatlan utalását arra, hogy a gyermekkor elmúltával az érzelmi alapú, képi gondolkodásunkat fokozatosan cseréljük le, váltjuk ki racionális-racionalizáló, szavakba öntött fogalmazásra.

A választott stílus ugyan elsőre riasztó lehet fiatalabb olvasók – vagy inkább szüleik – számára (különösen az expresszív borító hozhatja zavarba a kedves, kerekded rajzfilmes stílushoz szokott anyukákat, apukákat), de a mese erőteljes mondanivalójához erőteljes, emlékezetes rajzok illenek. Mivel az én gyerekeim már bőven kinőttek a meseolvasói korból, nehezen tudnám megsaccolni, hogy hány éveseknek lehet először a kezébe adni, de a nyitott, felvilágosult, csemetéivel interaktívan kommunikáló szülő ezt el tudja dönteni maga is. (Ugye, nincs olyan ma már, aki látatlanul-feldolgozatlanul adna könyvet a gyereke kezébe?) De nem csak gyerekeknek ajánlom, mert a grafikai kivitelezés felnőtt olvasóknak is el fogja nyerni a tetszését, és bár nem „igazi” képregény, komoly gyűjtő a határeseteket is befogadja, ha a minőség indokolja. Ez egy ilyen eset.

Itt pedig rengeteg illusztráció McKeantől látható egy hosszú interjú mellett.