Nem ismertem a Yellow Spots zenekart, és könnyen lehet, hogy ez még sokáig így is marad, ha nem kérik fel Oravecz Gergely képregényrajzolót a CD-jük illusztrálására. De megtették, ő pedig megkeresett, hogy a Hungarocomixon is bemutathassák a nemrég elkészült művet, és a zenekarvezető Prof. Schleck volt olyan kedves, hogy megajándékozott egy példánnyal, amit képregényes-rockzenés blogger lévén recenziósnak tekintek.
Bár az Agylebenyfört címtől a gyanútlan ismerkedő felhúzza a szemöldökét, és a felnyitott koponya tetején táncoló párokat ábrázó borító is sejtetni enged valamit, első hallásra, háttérzenéként alkalmazva csak egy kellemes rockandroll-élményben részesül, helyenként kis Jazz+Azos beütéssel. Jól hangszerelt, táncolható bulizene, az a fajta, amit gondolom, élőben kedvel igazán az ember.
A szövegekre mennyire szokás manapság odafigyelni, felfigyelni? Hol van már az az idő, amikor egy újonnan szerzett lemez első meghallgatása szinte erotikus szertartásnak számított, jelképesen kitettük szobánk ajtajára a Ne zavarjanak táblát, és kettesben maradva a művel, jó esetben a borító hátlapjára, jól olvasható méretben közölt dalszövegeket böngészve, zenére is, szövegre is koncentrálva tettük először magunkévá? Kinek van már erre ideje? Kinek van erre még igénye?
Pedig a Yellow Spots számainál nem kétséges, hogy a zenei élményt a szöveg hivatott teljessé tenni. Amely borzalmas. Nem, rosszul mondom, borzasztó, elborzasztó – mármint, ha egy pillanatig is komolyan vesszük a morbid, mészárlásokat, csonkolásokat, kibelezéseket taglaló történeteket.
Most jól megfogtak, hiszen szokásom hirdetnii, hogy a rockzenében zene és szöveg összetartozik, és azokat a számokat tartom igazán jónak, ahol a kettő tökéletesen találkozik. Mit kezdjek akkor az olyanokkal, mint az elmegyógyintézetből kiszökő sorozatgyilkos utolsó ámokfutását vidáman részletező Az érzés örök? Rövid leszek: nem tetszik. Elismerem, hogy vannak a szövegekben szellemes rímek és fordulatok, de ez a fajta humor tőlem ugyanolyan idegen, mint a röhögés a zombikon. Megvagyok nélküle, köszönöm szépen. (Aztán, ha netán egy élő koncerten pár korsó sör után mégis azon kapnám magamat, hogy együtt énekelem a kórussal, hogy Feri, te szadista, majd jól kimagyarázom a lelkiismeretemnek, hogy nem kell mindent olyan komolyan venni.
Hát nem is.)
A DVD méretű tok az egyik legszebb, amit eddig láttam, beleragasztva a kísérőfüzetkével, amely 12 oldalnyi képregényt tartalmaz, a 9 dal szövegének illusztrált változatát. A képregény itt csak forma, nem valódi adaptációról van szó, hiszen a dalszövegek csekély kivétellel narrációként szerepelnek benne, teljes terjedelmükben, csak néhány esetben sikerült párbeszédesíteni, a Sátánkórháznál pedig az ördög buborékos monológjává alakítani. Gondolom, eleve ez volt a feladat, és 1-2 oldalba sűríteni a sztorikat nem kis próbatétel a rajzoló számára, amit többnyire úgy sikerült megoldania, hogy tíznél is több képkockát zsúfolt bele az oldalba. Amelyek képregényalbum vagy comic book méretben kiválóan olvashatók lettek volna, de ebben a kicsinyítésben nem szégyellem bevallani, hogy időnként nagyítót kellett ragadnom.
Nehéz állást foglalni, hogy „jók"-e ezek a képregények. Elfogult vagyok Oravecz Gergely tekintetében, annak idején nagy élvezettel olvastam mindennap a Blossza stripjeit, és büszkeséggel tölt el, hogy pár rövidebb munkáját a Papírmozinak ajándékozta. Már annak is örülni tudok, hogy az annak idején kevésbé sikerült Pszicho Dzsánkit tette meg a zárt osztályos vérengzésről szóló oldal főszereplőjének. Nagy elismerésem azért is, hogy a pici képeket sikerült megtölteni megfelelő mennyiségű részlettel. És a színezés is tök jó, amitől kissé tartottam, mert korábban úgy gondoltam, Gergőnek a fekete-fehér az igazi világa, de nagyon meg vagyok elégedve egyszerű, de jól működő megoldásaival. Csak valahogy az egész nekem túl sűrű, és inkább képek fognak megmaradni nekem belőle, mint az összélmény. Szóval ha lehet, én maradnék az igazi, saját képregényeinél – csak legyenek még sokan.
(Ui. arra az egyre kíváncsi lennék, hogy a Vérfertőzés Texas szélén című szám zeneszerzői tisztában vannak-e azzal, hogy a dallam nem kicsit hasonlít a Lynyrd Skynyrd Sweet Home Alabama című klasszikusára.)
