Pont a kötet címével ellentétes fogalmak jutottak eszembe, amikor elkezdtem gondolkodni a recenzióján. A nyomtatott könyv egyik túlélési esélye tárgyiságában rejlik: a szép, mutatós köteteket jó kézbe venni, lapozgatni, akár szagolgatni is. Dudás Győző rajzolt novellái tetszőleges példányszámban jelennek meg, a „printing on demand” eljárásnak köszönhetően a kiadó a befutó megrendeléseket elégíti ki. Ez a kötet éppen, hogy nem fog elillanni, aki a beszerzése mellett dönt, biztosan nagy becsben fogja tartani. Hogy minél többen legyünk, ahhoz persze terjeszteni kell a könyv létezésének a hírét, ezt igyekszem a magam szerény eszközeivel elősegíteni.
Az 1990-es években Dudás két barátjával, Zách Attilával és Hauck Ferenccel együtt létrehozta a Három Madár Műhely képregényalkotó-csoportot. Munkáik több tucat lapban jelentek meg, a skála a Füles rejtvényújságtól a Blikken át a Kretén humormagazinig terjed. Aztán 2000 környékén belátták, hogy képregénykészítésből Magyarországon nem igazán lehet megélni, azóta külön utakon járnak mindhárman. Tavaly a Képregény Kedvelők Klubjában vendégeskedtek, ott találkoztam velük, és ennek az eredményeképpen került sor pár hónapja a Fülesben futott Héraklész XII munkájának az újraközlésére, majd a Papírmozi 4-be bekerült néhány korábban kiadatlan Dudás-képregény is. Beszélgetéseink során kiderült az is, hogy Győző azóta Dou d’Ache művésznéven saját kedvtelésére folytatta az alkotást (immár „rendes” munka mellett). Mivel a képregényt nem tartja igazán képernyő-kompatibilis műfajnak, teremtett magának egy újat, amelyet „rajzolt novellának” nevezett.
Dudás/Dou d’Ache rajzolt novellái apránként, öt-hat év alatt készültek és kúsztak fel a szerző honlapjára (www.doudache.hu). A Héraklész megjelenése szolgáltatta neki az ötletet, hogy megpróbálkozna a nyomtatásbeli megjelenéssel is. 35 kiadónak küldte el az anyagot, és kellemes meglepetésére 20 válaszolt is, többnyire igen pozitívan. (Az egyik például arra kérte, hogy ha majd megjelenik, szóljon neki, mert feltétlenül megvásárolná – csak hát a kiadói kockázatot nem szívesen vállalná.) Végül az Írásművek kiadóval sikerült egy kölcsönösen elfogadható, a rizikót minimalizáló megoldásban megállapodniuk.
Az óvatosság indokolt, méghozzá nem csak a könyvpiac egyre kedvezőtlenebb alakulása miatt. Az Elillanat nem az a fajta kötet, amiből a szupermarketek ezerszám rendelnek, hogy beillesszék az álcelebek álönéletrajzai mellé. Rétegkiadvány ez, sajnos, tudomásul kell venni. Szerzője felnőtt meseként definiálja festő hőse, Horáciusz Zserbó kalandjait, és ennél jobb meghatározást aligha lehetne rá találni. Mesék, mert nem direktben szólnak az életről, a világról, a városról, csak utalnak ismerős környezetünknek egy lehetséges, másmilyen szemlélésére. Mesék, mert nem hétköznapi kifejezésekkel elevenítik meg Horáciusz és társai álomvilágát, hanem finom, keresett, hangulatfestő, lírai szavakkal.
A történetek kerekek, merengők és gondolatébresztők, de nem ez a fő erényük, hanem a gyönyörű grafikai megoldások. A rajzok nem illusztrációk, sőt, inkább megfordul a szokásos arány: a szöveg az, ami kiegészíti a képeket. Rokon vonás ez a képregénnyel: kép és szöveg külön-külön nem is igazán értelmezhető, hiszen a képekből szöveg nélkül talán egészen mást olvasnánk ki, a szöveg a képek nélkül minden bizonnyal hiányérzetet keltene.
Egészen elképesztő műgonddal készülhettek ezek a látszólag éppen csak pár ecsetvonással felvitt festmények. A színek kiválasztása különösen lenyűgöző. Legyen a történet fekete-fehér, váltott kísérőszínes, vagy a teljes palettában pompázó, mindig úgy érzi az ember, hogy ennek pont ilyennek kellett lennie. Az egészen egyedi ábrázolásmódról pedig valamiért az 1960-as évek divatrajza jut eszembe (erről pedig az, hogy mintha az az egykor roppant népszerű műfaj teljesen megszűnt volna létezni).
Hogy miért ajánlom beszerzésre az Elillanatot? Mert nagyon jó kézbe venni, nézni, lapozgatni, felfedezni részleteit, újra meg újra beleolvasva egy kis derűlátásra szert tenni.
