A Grateful Dead a hippikorszak emblematikus zenekara volt. A hatvanas évek második felében végtelen, improvizációs számokból álló koncertjeikről híresültek el, kedvencei voltak a bimbózó óriásfesztivál-mozgalomnak. Ezért is sorolták őket eleinte a pszichedelikusok kategóriájába, noha valójában a zenei ízlésük ennél egyszerre volt tágabb és hagyományosabb, ahogy ez már a második-harmadik lemezükről kiderült.

A „hálás halott” tagjai hamar felismerték a merchandising fontosságát, aminek részét képezte egy nagyon erős vizuális identitás kialakítása is. Megnyilvánult ez logóikban, lemezborítóikon, számtalan poszteren és kitűzőn is.

Sajátos módon a Kitchen Sink által kiadott Grateful Dead Comix magazint nem a banda fénykorában, hanem a kilencvenes évek elején jelentették meg. Az első sorozat hét, a második már csak két számot ért meg. Nem sokkal ezután meghalt Jerry Garcia, az együttes frontembere, és bár a túlélő tagok a mai napig zenélnek, ez már inkább csak az emlékek ápolásának tekinthető, s így újabb képregényes adaptációk elkészülése egyelőre erősen kétséges.

Pedig egész jó kis stábot toboroztak össze már az első számhoz is. A címlap szép, bár a Dead szimbolikájának nem különlegesen eredeti prezentálását nyújtja. Sajnos, alkotójáról nem sikerült többet kiderítenem, mint hogy Dean Armstrongnak hívják és néhány más címlapot is jegyez a Kitchen Sinknek. Feltehetően nem képregényrajzoló, hanem inkább illusztrátor.

Talán inkább a hátlapra kívánkozott volna, de egy reklám ott mindig értékesebb, ezért ennek a belső oldalára került egy valamivel kriptikusabb kép, amelynek a készítője nem más, mint Moebius, alias Jean Giraud. Moebius vonzalma a rockzene iránt közismert volt, elég a Jimi Hendrix-életmű sorozat borítóit említeni. A Papírmozi 3. számában megjelent Rock City című képregénye, amely eredetileg a Métal Hurlant (angolul Heavy Metal, micsoda véletlen) rockzenei különszámában látott napvilágot.

A belbecs négy GD-dal képregényes elmesélését tartalmazza. Dan Steffan undeground-szerző munkája kissé merev, Fred Carlson rock-illusztrátoré erősen fan-art színvonalú, de a másik kettő mindenképpen megérdemli, hogy bemutassuk és ejtsünk róla pár szót.

Az elsőt Tim Truman jegyzi. Truman maga is zenél, imádja a Deadet, és amíg csak létezett a magazin, mindig dolgozott bele. 1991-ben már ismerhették a nevét, hiszen a Grimjack és a Scout után ekkor kapta első igazán komoly lehetőségét a DC-nél a Hawkworld elkészítésével – egyesek szerint ez a legjobb munkája. Jelenleg a Jonah Hexen és a Conanon dolgozik, legkedvesebb tematikája a western. Nem véletlen hát, hogy a vérfarkaséhoz kissé hasonló Dire Wolf legendájából merítkező számot választotta, bár a képregény hangulata jóval komorabb, mint az inkább melankólikusan előadott könyörgés. Tragikus hősének az arcvonásai megegyeznek Jerry Garciáéval.

A második szerzőjéről korábban semmit sem tudtam – ezért is jó cikkeket írni, mert ilyenkor utánanéz az ember. Az ekkor még nagyon fiatal Nina Paley-ről van szó, aki azóta animátorként tekintélyes díjakat gyűjtött be és 2008-ban mutatják be egészestés, Flash-alapú rajzfilmjét, a Sita sings the blues-t. Érdemes lesz felkutatni és megnézni. Fő ihletői a Sárga tengeralattjáró és Tex Avery.

Verset visszaadni képregényformában biztos szórakoztató, ugyanakkor a lehetőségeket erősen behatároló feladat, elvégre szó sem lehet a szöveg megváltoztatásáról. A GD számok annyi könnyebbséget nyújtanak, hogy van bennünk egy történetnek a a magva, így egész koherensen megoldható a narrációjuk. Ebben Truman a járatosabb és a merészebb: a nyolc oldalban kidolgozott sztoriból kettő teljesen szöveg nélküli, mint ahogy a mellékelt ábra paneljein is több plusz információval szolgál a dalhoz képest. Paley ezzel szemben sorról sorra, sőt, gyakran félsorról félsorra haladva illusztrálja a pórul járt masiniszta, Casey Jones balladáját.

Szívesen látnék hasonlókat magyar számokról is.

A cikk a Buborékhámozó 3. számában jelent meg.