1980. december 8. Még ma is végigfut a hideg a hátamon, amikor erre a napra gondolok. Munkahelyemen vagy huszonöten hallottuk együtt a rádióban a hírt, hogy lelőtték John Lennont. Együtt törölgettük szemünkből a könnyeket. Elvették tőlünk generációnk legnagyobb bálványát.

Lennon és a Beatles népszerűsége ma már felfoghatatlan. Nem sztárok voltak, hanem reményeink megtestesítői. Igaz, az öt évnyi hallgatás után visszatért Lennon legújabb lemeze sokunkban csalódást keltett, úgy éreztük, ő is elindult a konszolidált életmód felé – ahogy mi magunk is, hát aligha tehettünk volna neki szemrehányást.

Alig egy hónappal később, 1981. január 23-i dátummal jelent meg a kor legnagyszerűbb képregényes havilapja, a Casterman által kiadott (A SUIVRE) különszáma. A szakma negyven kiválósága tisztelgett Lennon emléke előtt 110 oldalnyi képregényben. Így visszatekintve is elképesztő, mennyire megrázhatta az alkotókat egyik kedvenc előadójuk távozása. A pár oldalas történetek arról tanúskodnak: mindegyikükben más húrokat pendített meg a tragikus esemény.

"Megölték John Lennont" – kiáltja elkeseredetten a Bidochon-házaspárra kísértetiesen emlékeztető szüleihez hazatérő anorákos, hosszú hajú srác. Binet kétoldalasában kemény a kontraszt a Lennonról mit sem tudó előző nemzedék blazírt érdektelensége és a kétségbeesett, példaképét elveszített fiatalok között.

Boucq munkájában viszont egy jóval kedvesebb öreg hölgy ébresztgeti az örök álomra szenderedett Lennont, majd rövidesen bevezeti a Paradicsomba. Szent Péter ugyan nem engedi be őket, ám amíg hátat fordít, John és a néni megmásznak egy folytonossági hiányos falat. Lennon mennyországa pedig nem is lehet más, mint egy végtelen epermező (Strawberry Fields Forever).

Lennon leghírhedtebb beszólását idézi a következő képregény, amelynek Martin Veyron az alkotója. Isten szakállas hippiként ábrázolt fia már alig várta, hogy körbevezethesse a szimpatikus, bár pimasz fiatalembert. „Szóval maga az, aki állítólag híresebb nálam?" – kérdi. „Az attól függ, hogy maga kicsoda" – válaszolja Lennon – „Csak hogy tudjuk, ki adjon a másiknak autogramot".

Enki Bilal a távoli jövőbe (2000-be) helyezi jelenetét, amelyben egy újságíró felkeresi a Beatles három túlélő tagját. Autogramot is kérne tőlük, ám az idősödő zenészek húsz éve komoly óvintézkedéseket vezettek be az ilyen esetekre, és amikor a frusztrált firkász pisztolyt ránt rájuk, kiderül, hogy csapdába csalták.

Szintén a gyilkossal foglalkozik Jacques Tardi. Púpos főszereplőjének nagy átka, hogy arca a megszólalásig hasonlít Lennonéra. Már el is tökélte, hogy ma véget vet mindennek, és lelövi hasonmását. Ám mire a lakásához érne, ott már rendőri kordon várja, valaki megelőzte. (A történet arra utal, hogy Lennon zavarodott elméjű gyilkosa is azonosította magát áldozatával.)

Frank Margerin rockereket ábrázoló rajza az obligát egy perces gyászszünet utáni első reakciókat mutatja be. Pillanatok alatt előkerülnek a vagyonokat érő relikviák, kiadatlan felvételek, ismeretlen fotók. A temető előtt rövidesen valóságos zsibvásár épül ki.

Végül lássuk Milo Manara olasz rajzoló munkáját, amely a különszámot is lezárja. Halála után Lennont egy velencei karneváli maszkot és kalapot viselő furcsa alak fogadja. Számos lehetséges túlvilágot mutat be neki, és elvezeti egy kapuhoz, amelyen túl ki tudja, mi várja majd. Lennon azonban elveszi a kalapját, és elkezdi énekelni a Bors őrmestert, amivel felkavarja valamennyi vallás örökkévalóságának a jelképeit. Hiába, John Lennon egyedi volt.

Nyomtatásban megjelent a Buborékhámozó 2. számában, 2007-ben.