Nem könnyű a nyomára lelni J. J. Petagno III-nak, az 1975-ben megjelent It's only rock & roll comix, szigorúan felnőtteknek ajánlott képregénygyűjtemény szerzőjének. Mintha soha nem is írt és nem is rajzolt volna semmi mást... Jóval ismertebb azonban bizonyos Joe Petagno neve, aki elsősorban a Motörhead és más heavy metal zenekarok lemezeinek a borítóit jegyzi. Korábban a Hipgnosis ügynökségnél ő készítette a Led Zeppelin híres Swan Song logóját, és dolgozott a Pink Floyd borítóin is. Több jel mutat arra, hogy ő a mi emberünk – leginkább talán az, hogy a fia Joe Petagno IV-ként szignálja a saját munkáit...
Nem is csoda, hogy Petagno ezzel a kettős névválasztással csak félig-meddig vállalja fel egyetlen képregényszerű művét. A hetvenes évek első felének legnagyobb sztárjai, Alice Cooper, Elton John, David Bowie, a Rolling Stones és Lou Reed esnek áldozatául a perverz átdolgozó 3-8 oldalas paródiáinak, de egy-egy kép erejéig megkapja a magáét az ex-Beatle Paul McCartney, Keith Richards és Bryan Ferry is.
Az eljárás roppant egyszerű: vegyünk egy közismert slágert, és írjuk át a lehető legdurvább (de azért humoros) módon, majd illusztráljuk jól.
Hogy aztán mit csinálnak hőseink az így átértelmezett szövegek illusztrálására, azt nem is merem teljes képregényoldalakkal ábrázolni... hadd vehessék ezt a lapot a kezükbe 18 éven aluliak is. Maradjunk annyiban, hogy kevés olyan perverzió van, amit ne tudtak volna már harminckét évvel ezelőtt is elképzelni élénk fantáziájú grafikusok.
Persze az „áldozatok" aligha sértődtek meg, elvégre pont azokat pécézte ki magának Petagno, akiket – legalábbis abban az időben - igen gyakran illettek az „exhibicionista" jelzővel.
Kezdjük Mick Jaggerrel. A Rolling Stones frontembere az éjféli csavargó (Midnight Rambler) helyett az éjféli önmutogató (Midnight Flasher) bluesát adja elő, aki olyat mutat, amit még sosem láttál... Tegyük hozzá, hogy maga a füzet címe is a Stones nem sokkal korábban megjelent albumára és akkoriban rengeteget játszott címadó dalára utal.
David Bowie szintén nem sokkal azelőtt adta ki korszakalkotó művét, a Ziggy Stardust and the Spiders from Mars-t. No, ebből lett a Lippy Fartdust and the Syphillis from Mars, vagyis a „Porfingó ajak és a marsbéli vérbaj". Bowie ebben az időben amúgy is nagy port kavart „bizonytalan nemi identitásával", erre Petagno rátett még egy lapáttal...
A harmadik részlet, amelyet bemutatunk, a Velvet Underground korábbi vezetőjét, a Bowie segítségével 1973-ban sztárként visszatérő Lou Reedet parodizálja. A Transformer c. album borítóján látható falfehér alakból valóságos Frankenstein-szörny lesz, a Walk on the Wild Side-ból (séta a vad oldalon) Walk on the Vile Side (séta az ocsmány oldalon), a refrént dalaló színesbőrű (colored girls) lányokból pedig egyszerűen ronda (ugly girls).
Kiegészítésképpen van még a csak alternatív csatornákon terjesztett lapban Elton John-szemüvegparádé és Alice Cooper Dagobert bácsit meghazudtoló fürdőzése dollármilliárdokban.
Ez a comic book ma már gyakorlatilag beszerezhetetlen, igazi kultikus darab. „Near mint", vagyis kvázi tökéletes állapotban 40 dollárt ér. Mondanom sem kell, az enyém rongyosra van olvasva.
Hogy Petagno ilyen biztató kezdés után miért nem rajzolt többé képregényt? Nem tudom. De ismerjük el, a heavy metal világa jól járt, hogy átnyergelt keménykezû bandák albumainak az illusztrálására. Két példát mellékeltem erre is. A lemezborítóit összegyűjtő Orgasmatron kötet címe mintha arra utalna, nem sokban módosult az évek során fantáziavilágának némely központi eleme.
A cikk eredetileg a Buborékhámozó 1. számában jelent meg.
