A Hihetetlen Pókember múlt héten megjelent második számában súlyos politikai kérdésekről esik szó. Persze nem napi politikára kell gondolni (bár az sem idegen a Marveltől, hiszen az Amazing Spider-Man 583-nak a címlapján maga Barack Obama elnök szerepelt), hanem a Polgárháborúciklus egészét áthálózó kérdésekről esik szó, az egyén és a közösség érdekeinek az egymáshoz való viszonyáról.

Bár a Polgárháború kezdetén Peter Parker Vasember oldalára állt, és elfogadta, hogy a szuperhősöknek regisztráltatni kell magukat, sőt élő tévéadásba vette le Pókember-álarcát, hogy példát mutasson, a későbbi fejlemények elbizonytalanították. Különösen zavarja a kötelező regisztrálást elutasító szuperhősök (és persze szupergonoszok) sorsa, ezért megkéri Tony Starkot, hogy mutassa meg neki, hova szállítják őket. Mint kiderül, az a szuperbiztonságos hely, ahonnan nem tudnak megszökni, a Negatív Zónában található,  ahonnan csak annak van visszatérés, aki elfogadja a regisztrálást.

Peter kétségeit fejti ki Tonynak, majd amikor az bosszúsan távozik, a Fantasztikus Négyes vezetőjét, Reed Richardsot kérdezi a véleményéről. Idézzünk a beszélgetésből:

Reed: A törvény az törvény, Peter. Azért tartom be, mert őszintén hiszem, hogy be kell tartani, bármi áron.

Peter: És ha a törvény rossz?

Reed: Akkor majd megváltoztatják, rendes, törvényes keretek között. Olyan nincs, hogy csupán a nekünk tetsző törvényeknek vetjük alá magunkat, vagy...

Túl azon, hogy Reed befejezetlen gondolatát bármikor, bárhol, bárkinek érdemes fontolóra venni (hacsak nem egy lakatlan szigeten tervezzük leélni további életünket), erről a párbeszédről eszünkbe juthat, hogy a szuperhősös képregények tulajdonképpen mindig „politizálnak”, hiszen állandóan viselkedésmintákat mutatnak be, és nem nehéz felismerni, mit helyeselnek illetve ítélnek el az egyes történetek írói. Vannak köztünk igencsak egyértelmű, direkt állásfoglalások (például Mark Millar), különösebb mélyelemzés nélkül megfejthető nézetek (Frank Miller, Alan Moore), de lényegében minden egyes döntés, amit az írók meghozatnak hőseikkel, „politikus” abban az értelemben, hogy kihat a többi emberhez, a hatalomhoz, a társadalmi munkamegosztáshoz való viszonyukra, és ezáltal tudat alatt is befolyásolja a – ma már jellemzően nem is annyira fiatal – olvasókat. A kifinomultabb, intellektuálisabb eszközöket használó J. Michael Straczynski sem kivétel ez alól.

Vélhetően ma már nem csak az alapján választanak kedvenc fogatókönyvírót a rajongók, hogy mennyire akciódús a történet, milyen jó beszólások vannak benne és mennyire gazdag kiszámíthatatlan fordulatokban. Igenis léteznek „jobboldali” és „baloldali”, vagy ha jobban tetszik, konzervatív (amerikaiul: republikánus) és liberális (amerikaiul: demokrata), valamint szociáldemokrata, kereszténydemokrata és keresztényszocialista üzeneteket hordozó szuperhős-sztorik, és bizony jobban belegondolva nem mentesek a „komcsi” és „náci” szélsőségességektől sem – ha nem is egészükben, de részelemeikben mindenképpen.

És hogy honnan jött ez az egész bejegyzés? Hát, talán még sosem hallottam ennyi „politizáló” megjegyzést az utcán, talán még sosem láttam ennyi „politizáló” bejegyzést a Facebookon, talán még sosem akartak ennyien „politizálni” velem magánbeszélgetésekben, és nem mindig áll össze nekem a kép, hogy voltaképpen ki mit gondol a a világról, van-e abban bármiféle következetesség. Konkrétan pedig a Facebook képregényeseket tömörítő csoportjában láttam, hogy egyesek számára összeegyeztethető a fenti eszmefuttatások dacára alapvetően mégis csak „kozmopolita” amerikai képregények iránti lelkesedés úgynevezett nemzeti radikális sajtóorgánumok olvasásával. Nem unalmas ez a világ, mit mondjak.