A tegnapi képregénybörzén végleg elfogyott a Buborékhámozó fanzin/szaklap 7. száma, ennek "örömére" megosztom itt az egyik cikkét. Sajnos időközben a Sandman magyar kiadása megszakadt...
Húsz évvel az első epizód amerikai megjelenése után végre magyar kiadásban is olvasható Neil Gaiman első kiugró sikere, a Sandman. Noha Gaimannek egy képregénye már 1990-ben szerepelt a Falomlás-antológiában, nálunk eddig inkább a kép nélküli irodalom képviselőjeként, azon belül is a fantasy kiemelkedő művelőjeként ismerték. A 75 füzetből álló Sandman-alapsorozatban megidézett zsánerek közül is kétségkívül a fantasztikum képezi a legszélesebb réteget, ám leginkább éppen ez az első, utólagosan „Prelűdök és noktürnök” címre keresztelt gyűjteményes kötet árulkodik az igazi gyökerekről: az Álmok hercege a horror műfajában fogant.
Az 1950-es években az amerikai képregénykiadók öncenzúrázó szabálykönyveként elfogadott Comics Code lényegében kiherélte a horror műfajt. Mivel semmi ijesztőt nem volt szabad megjeleníteni – sőt, a „horror”, „terror” és „bűn” szavak még a címekben sem szerepelhettek – az egész zsáner az értelmét veszítette. A kiadványait elsősorban erre a műfajra koncentráló EC Comics 1956-ban be is szüntette valamennyi füzetét, egyedül a Mad-et tartotta meg, de innentől kezdve azt is magazin formátumban jelentette meg – ami által ki is vonta a Comics Code hatálya alól.
A hirtelen állandó munka nélkül maradt rajzolók közé tartozott az akkor 29 éves Joe Orlando, aki öt évvel korábban Wallace Wood asszisztenseként kezdett sci-fi és horror történeteken dolgozni. Szabadúszóként ezután adaptációkat készített a Classics Illustrated-nek (Ben Hur, Kim, Két város meséje), illusztrációkat gyerekkönyvekhez és címlapokat a Newsweek-nek. Aztán 1964-ben végre eljött az ő ideje: a Warren Publishing Creepy címen útjára indított egy fekete-fehér magazint , amely horror képregényeket közölt. Mivel ez nem számított ifjúsági lapnak, nem kellett figyelembe vennie a Comics Code-ot. Az EC-s veterán Orlando nem csak grafikusként, hanem szerkesztőként is csatlakozott a laphoz.
Már az Creepy első számában megjelent a mintaként szolgáló antológiákból ismerős „házigazda” figurája, akit ennél a lapnál „Uncle Creepy”-nek hívtak. A kriptaszökevény nagybácsihoz két évvel később csatlakozott a testvérmagazin narrátora, „Cousin Ernie”, majd 1969-ben a Vampirellával egészült ki a horror témában élre álló kiadó választéka. Ám addigra Orlando ismét váltott – 1968-ban átszerződött a horror címeibe új életet lehelni készülő DC Comics-hoz.
A DC korábbi horror-címei – élükön a még 1951-ben indított House of Mystery-vel – 15 éven keresztül készségesen alkalmazkodtak a Comics Code-hoz. Az izgalmakat leginkább a világűrben keresték, mérsékelten dermesztő idegen lények küszöbön álló inváziójával riogatták az amerikai ifjúságot. A hatvanas évek közepén már szuperhősök is beköltöztek a rejtélyek házába: itt talált új otthonra J’onn J’onnz, a Marsbéli Fejvadász, míg a már a Comics Code-érában indított epigon címben, a House of Secrets-ben ismerkedhettünk meg többek között a szupergonosz Eclipsóval. A titkokban szegény titkok háza be is zárt 1966-ban.
De a hatvanas évek végén már elkezdték feszegetni a Comics Code kereteit. A popkultúra terjedése oly mértékben változtatta meg a világot, hogy arról a bevált képletekhez ragaszkodó képregénykiadóknak is muszáj volt tudomást venniük. Kiderült az is, hogy a comic book formátumon és a hagyományos újságos terjesztésen kívül is van élet: nem csak a Mad és a Creepy talált el más utakon a közönségéhez, hanem az egyre erőteljesebben kibontakozó, a tabukkal mit sem törődő (illetve, éppen hogy nagyon is törődő, hiszen azokat döngető) underground comics is egyre nagyobb olvasótáborhoz jutott el.
Ráadásul lépéskényszerbe is került Carmine Infantino, a DC újonnan kinevezett főszerkesztője. A kiadó évtizedek óta megszokta, hogy egyeduralkodó az amerikai képregénypiacon, márpedig Stan Lee vezérletével a Marvel ekkorra már felvette az utazósebességet, és komoly kihívást jelentett a DC számára. Infantino jelentősen megújította a rajzológárdát, leszerződtette az ifjú titán Neal Adamst, átcsábította a Marveltől két emblematikus grafikusát, Steve Ditkót és Jack Kirby-t, és szinte minden címnél lecserélte a szerkesztőket, új irányoktól remélve a hegemónia megtartását.
Ez a környezet fogadta hát Joe Orlandót, akit természetesen a horror-címek feltámasztásával bíztak meg, persze úgy, hogy a Comics Code Authority se kapjon szívbajt. A House of Mystery első, általa szerkesztett számában a korábbi történetekből közölt válogatást, majd a következőben, az 1968 májusi dátumú 175.-nek az első oldalán már ott tornyosult az „igazi” rejtélyek háza, előtte új házigazdájával, Káinnal, akinek az arca a 182. számtól már a címfelirat mellett is megjelent.
A váltás nyilván sikeres lehetett, hiszen egy évvel később, egy „DC Special #4” című különszámban a megszokott két-három helyett tizenhárom rövid történetet mutatott be Káin, és ekkor bukkant fel először mellette testvére, Ábel. Ő aztán az 1969 augusztusában a 81. számmal újrainduló House of Secrets sztorijait prezentálta. Orlando egykori mentoráról, Wallace Woodról sem feledkezett, gyakran adott neki munkát.
Káin és Ábel a Sandmanben
A horror–szekció további bővítéseként indult 1969-ben – de egy másik szerkesztő, Dick Giordano irányítása alatt – a Witching Hour. Természetesen ennek az antológiának is volt házigazdája, de egy csavarral: három különböző korosztályhoz tartozó boszorkány, Mordred, Mildred és Cynthia egymással versengve mesélt rémeseket, és természetesen ők sem maradhattak ki a címfeliratból. Az első történetet a magyar származású Alex Toth rajzolta (róla bővebben a Nero Blanco Comix 3-ban lehet olvasni).
A banyák a Sandmanben
1972-ben két újabb olyan címmel szaporodott a DC kínálata, amelynek a kerettörténetében a Gaiman Sandmanjének az egyik leendő szereplője látható. A Weird Mystery Tales-ben maga Végzet (Destiny), míg a Secrets of Sinister House-ban Éva szolgált narrátorként. Igaz, előbbi cím első számaira nem igazán alkalmazható a horror címke, ugyanis többnyire a Jack Kirby szabadon szárnyaló fantáziájából kiszabadult furcsa lények népesítették be.
Végzet a Sandmanben
Évának viszont már az első megjelenése is vészjósló volt. A Secrets of Sinister House 6. számának első oldalán Káin és Ábel rettegve menekül, amikor meghallja közeledő csoszogását. A kiváló filippínó rajzoló, Alfredo Alcala által megelevenített vénséges csoroszlya nem is okoz csalódást, legalább olyan ronda banya, mint a Witching Hour hármasának legöregebbike.
Éva a Sandmanben
Mint az illusztráción látható, Éva vállán egy holló gubbaszt. A lap levelező rovatában (amelyben egyébként kikéri magának, hogy a leveleket valami „Mr. Orlandónak” címezzék) felfedi, hogy a madár neve Edgar Allan, és valójában egy elvarázsolt, halott ember. Ez a motívum is visszatér majd a Sandmanben, hiszen Morfeusz aktuális hollója nem más, mint Matthew Cable, a Mocsári Lény (Swamp Thing) feleségének előző, csúf véget ért párja.
1973 nyarán Orlando régi álma válhatott valóra, amikor útjára indította a Plop! antológiát. Azt vallotta ugyanis, hogy a horror és a humor igen jól elférnek egymással, ahogy azt tapasztalhatta annak idején még az EC Comics-nál. A Plop! a Witching Hour képletét alkalmazza, amennyiben több narrátora is van, mégpedig Káin, Ábel és Éva, akik egymásra tromfolva adják elő morbid meséiket. A kerettörténet megrajzolására pedig nem mást, mint a Mad oszlopos tagját, magyar megfelelőjéből, a Kreténből is jól ismert Sergio Aragonést kérte fel.
Ugyancsak volt köze Orlandónak a Sandman könyvtárosának, Morfeusz bizalmasának a megalkotásához. Lucien a Tales of Ghost Castle című, 1975-ben csupán három számot megért antológiának volt a házigazdája. Már ekkor könyvtárosként ismerhettük meg, aki egy erdélyi kastélyban teljesít szolgálatot.
Lucien a Sandmanben
1981-ben tovább bővült Orlando feladatköre a DC-nél, ezért átadta a House of Mystery szerkesztését a 23 éves Karen Bergernek. Berger két évvel korábban érkezett a DC-hez, friss bölcsészdiplomásként. Az angol-művészettörténet szakos lány tervei között egyáltalán nem szerepelt, hogy valaha is képregényekkel foglalkozzon, ám jó barátjának, J. M. De Matteisnek (aki már ekkor elég ismert író volt a Marvelnél és a DC-nél) az unszolására jelentkezett egy éppen megüresedett állásra – és azóta is DC egyik vezető munkatársa. Berger eleinte Paul Levitz, a kiadó későbbi elnöke mellett dolgozott asszisztensként, és szuperhősökkel foglalkozott. Ám mivel ez a műfaj sosem érdekelte igazán, kifejezetten örült az új megbízásnak. Ugyancsak őrá bízták az 1982-ben (az akkori játékfilmhez kapcsolódva) újraindított Swamp Thing szerkesztését is, miután eredeti szerzője, Len Wein megvált a sorozattól. Bár az új írót, Alan Moore-t, még Wein szerződtette, az excentrikus angol Berger irányítása alatt kapott igazán szabad kezet és vitte sikerre a mocsári lény kalandjait.
Bergert lenyűgözte Moore eredeti látásmódja. Ráébredt, hogy az amerikai képregényírók eredetileg valamennyien rajongói voltak a rájuk bízott sorozatoknak, ezért túlságosan is tisztelik annak a hagyományait, ragaszkodnak a sablonjaikhoz. Innentől kezdve kifejezetten kereste a brit tehetségeket. Így talált rá a Miracleman új írójaként Moore nyomdokába lépő Neil Gaimanre, akit elsőként a Black Orchid minisorozattal bízott meg, ezt követte az „új” Sandman.
El lehet képzelni, mennyi régi DC-képregényt olvasott el Gaiman, mire lefektette a Sandman-univerzum alapjait... És akkor arról még nem is beszéltünk Jack Kirby (második Sandman, Brute, Glob, Etrigán) és Alan Moore (Constantine, Bolond Hettie, Agónia, Extázis) teremtményeiről. Talán majd máskor.
