Hát igen, az én recenzióra kapott példányom is szétesett már a börzéről hazaérve, de pozitívan gondolkodtam, és úgy döntöttem, a hátrányból előnyt kovácsolok, és mert egy ép állapotú képregényt biztosan nem feszegetnék szét, hogy beszkennelhessem az oldalait (kivéve, ha abból kell dolgoznom, de ez nem ide tartozik), kihasználtam, hogy szó szerint az ölembe estek az oldalak. A téma a padlón hevert, kiválogattam néhányat, amelyen megnézhetjük, hogyan működik egy szuperhősös képregény, ha Brian Michael Bendis írja.

(Fontos: azóta már újranyomtatta a Kingpin a kötetet, a könyvesboltokba már tökéletes példányok kerültek, a hibásakat pedig becseréli a kiadó.)

Az Új Bosszú Angyalai: Az invázió vége című gyűjteményes kötet a Marvel Comics Titkos Invázió gigaeseményéhez kapcsolódik, a minisorozatként megjelent bunyózásokat egészíti ki előzményekkel, hátterekkel, következményekkel. Mivel ezek amolyan „csendesebb” történetek, az átlagos szuperhősös képregényhez képest több beszélgetős jelenetet tartalmaznak – bár Bendisnél ez amúgy sem megy ritkaságszámba.

Az első oldalon, amit kiválasztottam, az Illuminátusok szerepelnek, és most döbbennek rá, hogy valami nagyon rossz történt velük. Doktor Strange próbálta használni a varázserejét, és nem sikerült.

A nézőpont oda-vissza pattog, mint egy tévébeszélgetésben. Azzal az eltéréssel, hogy hol Strange mögül látjuk a csapat többi tagját távolabbról, hol Strange arcát közvetlen közelről. Eltekintve attól, hogy Strange köpenye eléggé hülyén néz ki hátulról, finom játék ez, hiszen Strange minden képen szerepel, érzékeltetve, hogy ez az oldal róla szól. Aztán a második visszaváltás után „szétesik” a társait addig egyben ábrázoló kép, öt szűk közelire szeletelődik, mintha most gyorsan szembe néznénk mindegyikükkel, külön-külön. Egyszerű, hatásos technika. Engem kicsit zavar, hogy Strange arcából ilyen keveset látunk, de másképp nem volt megoldható, hogy minden kép teljes oldalszélességű legyen.

A következő oldalon különböző rangú Skrullokat látunk, akik kísérleteztek a földi hősökkel. Valójában itt nem sok minden történik, leszámítva, hogy a Dro’Ge Fenu Edu fiatal pap váratlanul nagy felelősséget kap, és ennek a lehetséges következményeit artikulálják a szereplők arcvonásai. Az oldal dinamikája kicsit rendezetlen, a második képen például elég fura, hogy a képkeret levágja a távozó uralkodó arcának a felét, a következőnél pedig nem igazán indokolt a magasra emelkedő felülnézet. Az ötödik kép megdöntésénél is van egy olyan érzésem, hogy csak azért történik, hogy jobban beférjen a tartalom, az utolsó három kompozíciója viszont tökéletes: a gondterhelt arc alatt a probléma maga, a padlón elterülő ál-Vasember az esetleges kudarc következményeit vetíti elő, majd az oldalt lezáró kis képen a „valami új kéne” szöveghez illően ki is lép a gondolkodó Dro’Ge, mintegy a „thinking outside the box” kifejezés illusztrációjaként.

A harmadik mintaoldal jól áttekinthető kompozíciónak látszik, fentről lefelé egyre közelebb kerülünk a beszélőkhöz. Az első képen még csak a városnegyedet látjuk, a másodikon a raktárépületet, ahol a találkozó zajlik, a harmadikon a beépült vagy beépülésre váró Skrullok csoportját, aztán egy kisebb csoportot, aztán két szereplőt, aztán a jelenet végszavát kimondó egyet.

De mit keres Pókember az első képen? Semmi köze a történésekhez, hacsak az nem, hogy jelenlétével megerősíti, hogy New Yorkban vagyunk. De sokkal valószínűbb, hogy ez a „cameo” csak a Marvel legnépszerűbb figurájának a megmutatására szolgál. A másik, ami zavar az oldalon, a középső kép szószátyársága, de hát eléggé jellemző is a szuperhősös zsánerre, öt szövegbuborék egy szereplőnek még csak nem is számít soknak. Az ál-fekete álügynök egyetlen szavának a közbeszúrása viszont ügyes megoldás.

A negyedik mintaoldal első ránézésre olcsó fanservice, és hát meg kell hagyni, Póknő mindig is szexis volt az egyenruhájában, már első megjelenése óta. Az persze vicces, hogy varrások és gyűrődések látszódnak az uniformison, de a mellbimbói egy milliméternyit sem türemkednek ki. De hát ez Amerika. Ebben az elsődleges olvasatban úgy tűnik, párhuzamos narrációt látunk, és Póknő belépőjével szimultán zajlik a csapat konyhai beszélgetése. Csakhogy a Póknő már ott ül az asztal mellett a többiekkel, maszkját levéve. Vonatkoztassunk el az oldalfelosztástól, és tekintsünk rá úgy, mint két egymás mellé helyezett fél oldalra.

Itt jegyzem meg, hogy az oldal, mint egység, a 20 oldalas epizódokban megjelenő amerikai képregényekben sosem volt annyira fontos, mint az eredetileg 2 oldalas folytatásokban megjelenő franciákban, amelyek azt követően is igazodnak ehhez a hagyományhoz, hogy többségükben már rögtön albumban jönnek ki. A comic book oldaltükre egyébként is sokszor túl kicsinek bizonyul ahhoz, amit egyszerre szeretne megmutatni a szerző, és ebben a kötetben feltűnően sok a dupla oldal – amiket most nem vizsgálunk, mert nehezen lennének áttekinthetők számítógépen.

A következő kiválasztott oldal egy párbeszéd, amelyben a feszültség emelkedését a plánozással és a képkockák szaporításával jelzik az alkotók. Megint egy olyan képpel kezdődik az oldal, amelyben megállapítjuk a helyszínt, a következő nagy képből látjuk, hogy itt csak két szereplő fog beszélgetni. Miután egy kicsit megpihenhet a szem Hill igazgató formás fenekén, az apróbb képeken már a szigorú tekintetére leszünk figyelmesek (csak nem domina civilben?). A pingpong sebességét sugalló nézetváltakozást fokozatos finom közelítés kíséri, megint csak egy egyszerű, de hatásos, nem tolakodó megoldással.

A következő oldal szerkezete megint a fokozatos közelítést alkalmazza, és a sok szóbuborékkal együtt már kissé tolakodó a megoldás. Ami pedig különösen furcsa benne, az a szövegek tartalmából derül ki. Miért is érdekel minket ennyire a két álcázott Skrull gondterhelt beszélgetése? Van egy olyan érzésem, hogy ezzel és több más, ugyanebben a kötetben található jelenettel Bendis utólag tömöget be lyukakat a főtörténetben. Vagyis tulajdonképpen egy korábbi narrációs (talán terjedelmi okokból kényszerű) hiányosságot pótol, és ehhez egy minden eredetiséget nélkülöző formai megoldást alkalmaz, beáldozva egy egész oldalt.

Az utolsó, amit kiválasztottam, a Watchmenből elhíresült 3x3-as oldalkompozíciót alkalmazza. Jessica Jones gyermeke apjának, Luke Cage-nek az apját keresi. Bevallom, most nem ugrik be, hogy beszélgetőtársa Luke anyja-e vagy csak a papa aktuális élettársa, de ez nem is különösebben fontos itt. Két dolgon gondolkodtat el ez az oldalszerkezet. Az egyik, hogy ez a rács passzol-e ehhez a jelenethez. Persze ez a rácsszerkezet bármilyen jelenethez alkalmazható, úgyhogy a kérdés inkább egy „miért pont ez”-zé lényegül át, de bevallom, nincs rá válaszom, azon kívül, hogy a nézet váltogatásával két további szabályos mértani szerkezet jött létre (egy X a fekete hölgyet ábrázoló képekből és egy lyukas + jel Jessicáéiból). A másik pedig az, hogy az 5:4 arányú osztozás a képek számán azt jelenti-e, hogy Jessicánál fontosabb itt a beszélgetőpartnere. Erre viszont azt válaszolom, hogy igen, sőt egy kifejezetten ügyes megoldásnak tartom, hogy miközben a nő mindig árnyékban marad, alig látszik az arca, mégis egyre hangsúlyosabbá válik a jelenléte, szűkszavúsága dominálja az oldalt.