Café Postnuclear - képregénykritika
2015. október 26. írta: Bayer Antal

Café Postnuclear - képregénykritika

Lehet azon vitatkozni (meg is teszik), hogy a legjobb új magyar képregény-e az idén a Café Postnuclear, de afelől nem lehet sok kétség, hogy a leglátványosabb és számos tekintetben a legérdekesebb. Keménytáblás, színes kivitelezésével szó szerint kiemelkedik a hazai mezőnyből, hiszen öt éve nem kapott új magyar képregény ilyen drága köntöst. Noha az eddigi hírek szerint nem kerül könyvesbolti forgalmazásba, promóciója mégis kivételes, jelentős médiajelenlétnek örvend, és alig egy hét leforgása alatt öt internetes portál és blog (sorrendben: Trikorder, SF Mag, Mandiner sci-fi, Roboraptor, Kilencedik.hu) írt róla kritikát, véleményt, recenziót, a Könyvesblog ajánlójáról nem is beszélve.

Persze nem csak a marketingje látványos, hanem a tartalma is. Budai Dénes erőteljes rajzait már megismerhettük a CP korábbi, elektronikus változatából (a Random virtuális képregénymagazinból) és az alkotó saját kiadásában megjelent Gépjárómű sorozatának első két epizódjából. Azt azonban eddig nem sejthettük, hogy néznének ki az oldalai színesben. Nagyon kellemes meglepetésben részesültünk, a poros-rozsdás színvilág ellenállhatatlanul vonzza az potenciális olvasói szemeket, lapozgató kezeket.

A felcsigázott érdeklődés rendesen felsrófolt várakozásokkal is jár, amelyeket részben a képregényes és geek körökben évek óta gerillamarketinget folytató író, Szűcs Gyula gerjesztett. A korábban teljesen esélytelennek tűnő fogadást megnyerte, a képregény elkészült, talált rá szponzort, s így a Totalcarnak köszönhetően kapott egy hatalmas kezdő lendületet, rendezvényeken viszik, mint a cukrot.

Mint már utaltam rá, a Café Postnuclear méltán tarthat igényt az év legérdekesebb új magyar képregénye címre, ugyanis többréteges olvasatot kínál, és minden olvasó annak megfelelően helyezi el a skáláján, hogy melyiket, melyeket ismeri fel és teszi magáévá. Jól megfigyelhető ez az eddigi visszhangokból is, amelyeknek a lelkesedése nézőpontjuknak megfelelően terjed a túláradótól a visszafogottig.

Szűcs Gyula és Budai Dénes története egy posztapokaliptikus Magyarországon játszódik. A csernobili katasztrófához kötött kiindulópont akár egy alternatív történelmi képregényé is lehetne, ám a szerzők egy egészen más irányt választottak: az 1980-as évek populáris kultúráját emelik a történet hátterévé, sőt valódi főszereplőjévé.

Az elsődleges, „gyanútlan” olvasatban ez egyszerű akciótörténet, a science fiction/speculative fiction egyik alzsánerében, számtalan történéssel, ám lassan kibontakozó valódi cselekménnyel, sablonos karakterekkel és a felszín alatt korántsem polkorrekt. macsó üzenetekkel.

Az olvasók nagy része már néhány oldal alapján eldönti, hogy mennyire fogja szeretni ezt a képregényt, minden érdemétől vagy hibájától függetlenül. Az idősebb generáció tagjai, akik a nyolcvanas éveket személyesen tapasztalták meg, akiknek vannak emlékeik a hidegháború hangulatáról, a magyarországi vidám barakk viszonyairól és – hogy a témánál maradjunk – a Csernobilt körülvevő hisztériáról, agyonhallgatásról és rémhírhalmazról, jó eséllyel bosszankodva hajítják a sutba az albumot azzal, hogy ne szórakozzanak már vele.

Persze mindenkinek más maradt meg ebből az időszakból, kinek a tömegesen másolt videók, kinek a pár tucatnyi példányban terjesztett szamizdat kiadványok, kinek az egy-két év késéssel akkor már többnyire mégiscsak bemutatott amerikai sikerfilmek, kinek a politikai áthallásoktól hemzsegő hazai színpadi előadások és performanszok, kinek az amerikai rockandrollt magyar nyelven feltámasztó Hungaria és a jobb választási lehetőség híján diszkókirálynői pályára lépő Szűcs Judith, kinek a rockandroll révén a korabeli magyar viszonyokra reflektáló P. Mobil és Európa Kiadó, kinek a moncsicsi és a tanga, kinek az eredeti tőkefelhalmozást sajátos módon megalapozó gmk-k és vgmk-k világa. És roppant tanulságos, hogy mindebből mi került be a következő generációk kollektív tudatába.

A Café Postnuclear ebből az átörökített emlékhalmazból válogat. Mindenképpen szándékos szelektálásra enged következtetni a kötet végén található nagyon alapos, és a 35-40 évnél fiatalabbak számára nélkülözhetetlen útmutató. Kimaradt azonban az a megjegyzés, hogy ez a kisenciklopédia apró részlet, kivonat csupán. Szűcs Gyuláék munkahipotézise az, hogy egy nukleáris katasztrófa után kizárólag a populáris kultúra törmelékei maradnának fent, így hát csak ezek katalogizálására van szükség.

Ebből a felismerésből kiindulva már le is ástunk a következő réteghez. A Café Postnuclear másodlagos olvasatban, a szemelvényezett utalások ismeretében a geek szubkultúrába ágyazódó képregény. Amelynek kétségtelenül mentségére szolgál, hogy a mintának tekintett és meg is nevezett szórakoztatóipari termékeknek sem feltétlenül kenyere az összetett jellemábrázolás és az intellektuális kérdésfelvetés, a fentebb felsorolt hiányosságok (lapos történet, sablonos karakterek, vitatható üzenetek) egyike-másika (vagy éppen mindegyike) ugyanúgy megáll szinte valamennyi hasonló szándéktól vezérelt filmre, irodalmi műre vagy akár képregényre.

Tökéletesen érthető tehát, hogy a populáris kultúrában jártas olvasók jóval megengedőbben viszonyulnak az összekacsintások ezreit lehetővé tévő képregényhez. Nem tekintik hibának az akcióképregények és a posztapokaliptikus történetek közhelyeinek a felvonultatását libasorban, sőt éppen ez felel meg elvárásaiknak. Még a nem is teljesen helytálló „magyar Mad Max” hívószavával is legszűkebb célközönségének játszik a Café Postnuclear, hiszen a hasonlóságok és a különbözőségek mazsolázgathatósága is része a szubkultúrának.

Amely szubkultúra azonban 2015-ben agyon van kényeztetve, ellentétben a képzeletbeli posztnukleáris jövőt a valóságban megelőző korral. Míg a nyolcvanas évek fiataljai könnyebben beérték az utánzatokkal, és türelmesen ki tudták várni a hazai premiereket (bár nem első nap megnézni egy új filmet már akkor is cikinek számított bizonyos körökben), a technológia fejlődésének „köszönhetően” napjainkban minden új kell, és azonnal, lehetőleg a hivatalos bemutatása előtt. Ebben a közegben kell helytállnia a Café Postnuclearnak, itt kell bizonyítania, hogy lehetséges magyar alkotóknak magyar elemekből összerakniuk egy legalább kultikus státuszra jogot formáló produktumot.

Meglátásom szerint ennek a kihívásnak igyekezett a leginkább megfelelni a CP alkotópárosa. Amihez remek választás a képregény, hiszen míg egy magyar geekfilm megvalósítása anyagi lehetőségek híján teljesen reménytelen vállalkozás lenne, egy ügyes magyar rajzoló képes lehet ugyanarra, mint egy amerikai.

A Café Postnuclear minden kétséget kizáróan vizuálisan erős képregény, sőt olyan képregény, amely erősen rájátszik a vizualitásra. Mi több, a vizualitás vonzerejére teszi fel valamennyi tétjét. Az album hemzseg a tönkrevágott és újrahasznosított épületek és gépezetek aprólékosan megrajzolt képeitől, részletességük hosszú percekre leköti az olvasó figyelmét. Budai Dénes valóságos képeslapsorozattal szolgál erről a romokból építkező világról, amelyben néha hökkenten fedezünk fel olyan elemeket, amelyek a mai magyar ember slendriánságára és találékonyságára emlékeztetnek. Simán el tudom képzelni, hogy a CP egyes látképei poszterek formájában éljenek tovább, és referenciaként rögzüljenek olvasóik és utánzóik agyában.

A geek szubkultúra által imádott különleges díszletek, spécizett járművek, buherált fegyverek és vegyes kütyük hangsúlyozott magyarsága felveti egy újabb, enyhén parodisztikus olvasat lehetőségét is. Ezt az érzést erősíti az is, hogy a borzasztó katasztrófa dacára valamennyi karakter blazírtan viselkedik, mintha már ezerszer láttak volna hasonló helyzetet, azzal az apró különbséggel, hogy most éppen velük történt meg. A szereplők folyamatosan és nyilvánvalóan pózolnak, az olvasónak, egymásnak, önmaguknak. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ez a kifigurázás szándékos, nem tartom kizártnak sem, hogy a szerzőkben van annyi önirónia, hogy eltúlozzák a kliséket. Mindenesetre ebbe a harmadlagos olvasatba tartozónak érzem az obligát szexjelenetet, amelynek a felvezetése, kontextusba helyezése és érzelmi átélése pont annyi természetességgel bír, mint a már említett másolt pornóvideóké.

Akár az elsődleges, akár a másodlagos, akár a harmadlagos, akár egy egyedi, a fentieket keverő olvasatot részesíti is előnyben, mindenkinek ki fog alakulni egy markáns véleménye a Café Postnuclearról, ebben biztosak lehetünk. További sorsáról pedig minden bizonnyal az idő és a pénz dönt: ha kellő példányszámban fogy, akkor hasonló kivitelben tud elkészülni a folytatása, és ez már önmagában is bizonyítéka lesz a sikernek.

 

süti beállítások módosítása