Hajlamos vagyok néha elfelejteni, hogy valamikor nagyon szerettem a Pókember-képregényeket. Nem is teljesen helytálló ez a múlt idő, hiszen a frissebbek közt is találok jókat, szórakoztatókat. De ez a szeretet már nem ugyanaz, mint fiatalabb koromban. Nem emlékszem pontosan, mikor találkoztam először Pókemberrel, arra sem, hogy milyen nyelven – komoly rá az esély, hogy 1970-72 között valamikor, és franciául, de biztos, hogy azok a képregények már nincsenek meg. Valamivel később egy olasz nyelvű kiadással kezdődött a gyűjteményem (L’Uomo Ragno!), és arra már tökéletesen emlékszem, hogy az első angol nyelvű számom az Amazing Spider-Man 171 volt. Na, az még mindig megvan. És ugyanekkor fedeztem fel egy olyan sorozat létezését is, amelyben Pókember mindig más szuperhőssel osztozik egy kalandban.

A Marvel Team-Up ekkor már persze jó ideje futott, én az 57. számnál kapcsolódtam be, és aztán vásárolgattam, amikor tudtam. Különösen örültem, ha addig ismeretlen karakterek jelentek meg benne (bár igazság szerint örültem én akkor a már ismerteknek is, hisz nem volt éppenséggel folyamatos a képregényellátásom). Bár a legjobb időszaknak a Chris Claremont által írt részeket tekintem (itt ismertem meg Claremontot, a már említett 57-es számmal kezdett), pláne, ha John Byrne volt a rajzolótársa, most nem ezekből mutatok be egyet, hanem az őt követő Steven Grant egy dupla történetét.

Igazság szerint Grantet sosem tartottam különösebben jó vagy érdekes írónak. Fő „érdeme” a Megtorló első önálló sorozatának az elkészítése, akkor még erősen Bosszúvágy-stílusban. Ezt megelőzően hol egyik, hol másik sorozatot bízta rá a Marvel, általában csak néhány rész erejéig. Amiből legalább az a pozitívum származott, hogy a Grant-epizódok többnyire érthetők voltak önmagukban is, nem nagyon kapcsolódtak előző vagy következő sztorikhoz.

Itt van tehát például a Marvel Team-Up 93-as és 94-es száma, amelyben Pókember partnere Werewolf by Night (Vérfarkas) és Shroud („Lepel”, nem tudom, van-e bevett magyar neve), vagyis a kevésbé ismert figurák közül kettő.

Werewolfnak akkor már volt saját sorozata, de addig nem a szuperhősös világban, hanem a Marvel időről időre újraindítani próbált horroruniverzumában mozgott. Hogy egészen pontosan elhelyezzük: a Werewolf by Night sorozat 1977-ben ért véget, és már az utolsó számokban megfigyelhető volt a közelítés a szuperhősökhöz (Vasember vendégszereplésével), saját sorozatának a megszűnése után pedig a Spider-Womanben bukkant fel rendszeresen.

Shroud pedig szinte újoncnak számított. Egy rövid életű, Super-Villain Team-Up című sorozatban debütált (a széria egyik szereplője mindig Fátum doktor volt, a partnerek és ellenfelek változtak), majd kis pihentetés után szintén a Spider-Womanben hozták vissza.

Egyértelmű tehát mindkét karakternél, hogy Pókember népszerűségére bazírozva próbálták felkelteni irántuk az érdeklődést. (35 év után visszatekintve a karrierjükre nem túl nagy bátorság kijelenteni, hogy kevés sikerrel.)

De nem is miattuk őriztem meg oly régóta a 93-es számot (mint oly sok esetben, a közvetlen folytatását, a 94-est vagy húsz évvel később sikerült beszereznem). Hanem a két mellékszereplő miatt, akiket azóta sem nagyon láttam, szinte egyke megjelenésük teszi őket a szememben emlékezetessé, és egyben felidézik, hogy mi is ragadhatta meg annyira a Pókember-kedvelők fantáziát az első időkben.

Arra próbálok itt utalni, hogy Pókemberrről és alteregójáról, Peter Parkerről igen hamar megtudtunk sok mindent, ám eleinte minden számban más és más ellenség támadt rá, igencsak szórakoztató és invenciózus képességekkel, és ezeknek a szupergonoszoknak a háttere nagyrészt homályban maradt. Meggyőződésem, hogy sok olvasónak pont ez tetszett meg az Amazing Spider-Manben. Persze később éppen az olvasók (ha nem is feltétlenül ugyanazok) kedvét keresve tárták fel a Stan Lee-t követő írók a figurák előtörténetének mélységeit – de talán kimondható, hogy ez nem minden esetben tette őket érdekesebbé.

Az MTU 93 szupergonosza, a rongyos ruházatát valami csúszós és büdös anyaggal bevonó, sálát pedig acélnehezékkel veszedelmes fegyverré változtató Tatterdemalion („Toprongy”) a kezdeti ASM-re (és a Marvel más akkori sorozataira) emlékeztet. Micsoda elborult ötlet. Ugyanolyan komikus figura, mintha polipkarjai vagy gólyalábai lennének. Nem is kell belőle több, köszönöm, megjegyeztem magamnak örökre.

Szintén ebben a számban jelenik meg először Dansen Macabre, ez a titokzatos, Mata Hari-nak, femme fatale-nak ígérkező nőszemély. Kell róla többet tudni, mint ezt az ígéretet? Érdekesebb lesz, ha jobban megismerjük, ha megtudjuk, mire képesek az utolsó képen kígyószerűen tekergő-lebegő szalagjai? Ahogy aztán az MTU 94-ből kiderült a számomra (jóval később), a válasz nemleges.

Itt el lehet olvasni a teljes történetek lényegét, bőségesen illusztrálva.

Találtam egy eredeti oldalt is - sokkal jobban tetszik fekete-fehérben, mint színesben.