A Charlie Hebdo szerkesztőségében végzett mészárlás megbocsáthatatlan bűn – és nincs „de”. Annak, ami utána következett, számos értelmezést adtak, Franciaországban is, máshol is, olyanok is, akik ismerték előtte a lapot, olyanok is, akik akkor hallottak róla először. Az áldozatok és a túlélők iránti együttérzés páratlan szolidaritási mozgalmat indított el, és hamar híre ment, hogy a terrorista támadás előtt 60 ezres példányszámával folyamatosan a megmaradás szélén táncoló hetilapnak a következő számból 3 milliót fognak nyomtatni, méghozzá úgy, hogy a bevétel nagy részét a meggyilkoltak családjainak juttatják. Aztán ez a szám felment 5 millióra, majd 7 millióra, az első napon kiszállított 500 ezerből már kora reggel nem volt egy darab sem a francia újságárusoknál, a sosem látott példányszám dacára a másodlagos piacon pillanatok alatt az égbe szöktek a licitek.

Nem tudom, el fog-e kelni mind a 7 millió példány, de miután a Francia Intézet kedvességének köszönhetően kaptam belőle egyet és elolvastam, különösebb kockázat nélkül ki merem jelenni, hogy a Charlie Hebdo következő számát a mostani vevőinek csak a töredéke fogja megvásárolni. Lehet, hogy a frissen szerzett 120 ezer előfizető egy ideig kitart, és abszolút nem kizárt, hogy hónapokig, akár pár évig biztosítva lesz a lap fennmaradását biztosító érdeklődés. Ám a mostani 7 millió potenciális vevő – ha egyáltalán elolvassa a lapot, és nem csak illendőségből vásárolta meg – túlnyomó többsége aligha lesz állandó fogyasztója.

A Charlie Hebdo 1178. száma ugyanis pontosan azt adja, amit rendszeres olvasói megszoktak tőle. Azzal a különbséggel, persze, hogy a hét halott munkatárstól – Charb, Cabu, Wolinski, Tignous és Honoré karikatúráiból, illetve Bernard Marris gazdasági és Elsa Cayat pszichiátriai rovatából – csak archív vagy eddig kiadatlan anyagokat kapunk. Ám a róluk és a többi áldozatról szóló megemlékezések, bármennyire is meghatók, tökéletesen illeszkednek a lap eddigi szellemébe.

A Charlie Hebdo szatirikus hetilap, karikatúrái, rövid képregényei, publicisztikái és rovatai egytől egyik az aktualitásokra reagálnak. Apropójuk van. Arról szólnak, amit az állandó munkatársak tapasztaltak az előző héten, amin felháborodtak, amin megindultak, amiről úgy érezték, muszáj közreadni a személyes véleményüket, személyes stílusukban. A rendszeres olvasó tudta, mit várhat Charbtól vagy Cabutől egy adott témáról, sejthette azt is, hogy miről fog majd rajzolni. Paradox módon a provokatívnak tekintett rajzok sokszor előreláthatók voltak, ha nem is konkrét megvalósításukban. És ahogy az ilyen azonnali reakcióknál ez természetes is, volt, ami remekül sikerült, volt, ami kevésbé.

De ezt valójában csak a rendszeres olvasók tudták. Akik ott élnek, Franciaországban, ugyanabban a környezetben, mint a lap munkatársai. Ők értik csak a hátteret, az összefüggéseket, a referenciákat. Ők ismerik fel a karikatúrákban a francia közszereplők arcait, ők tudják, hogy ezt vagy azt a kemény fricskát mivel érdemelték ki, mennyire szolgáltak rá. Ez az ő lapjuk, nem a 7 millió kedves érdeklődőé.

Illusztrációként a kevés képregény egyikét emeltem ki. Szerzője Riad Sattouf, francia-szíriai származású rajzoló, aki a gyerekkorát Algériában, Líbiában és Szíriában töltötte, falusi iskolákban muzulmán neveltetésben részesült, 12 éves korában tért vissza szülőhelyére, Franciaországba. Első képregénye a körülmetélésről szólt. 2004 és 2014 között heti rovata volt a Charlie Hebdóban, tavaly októberben váltott, azóta a Le Nouvel Observateur című hírmagazinnak rajzol. Most egy szám erejéig visszatért, régi sorozatának, „A fiatalok titkos élete” egy új képsorával.

A képregény egy elkapott telefonbeszélgetést örökít meg, a merénylet másnapján. A szereplő nyilvánvalóan egy haverjával beszél, annak a szavaira reagál, „arabos-fiatalos” akcentussal. Beszélgetőpartnere minden érvére azt mondja: „nem ölsz meg embereket”. Ellenvetéseit folyamatosan félbeszakítja azzal, hogy „figyelj ide, figyelj ide… nem ölsz meg embereket”.

„Leszarom a Charlie Hebdót, persze, hogy leszarom, de ha nem tetszik, nem olvasod, és nem ölöd meg őket, és kész”. „Ezek csak rajzolnak, ennyi az egész… nem ölöd meg őket ezért, és kész… Az erőszakból erőszak lesz, és megint csak erőszak, és megint csak erőszak. Hát igen.”

A képet egy legálisan közzétett, lerontott minőségű PDF-ből másoltam.