Kedvencemnek túlzás lenne nevezni, de kedveltem Charlier és Hubinon kalózos képregényét.

Általános vélekedés szerint a kalóz témát a Kincses sziget hozta divatba. Stevenson regénye hihetetlenül népszerű lett, rengeteg gyereknek és fiatalnak ragadta meg a fantáziáját, gyorsan szaporodni kezdtek az utánzatok és egy idő után az adaptációk is, no meg a „történelmi” kalózokat is felfedezték, hasonlóképpen a vadnyugati rebellis útonállókhoz.

Bár a kalózos filmek (köszönhetően nagyrészt Erroll Flynn romantikusan férfias alakításainak) szélesebb körben ismertek, azért képregényből is készült jó pár, amit klasszikusnak lehet nevezni. A második háború utáni francia-belga képregénynek kicsit nehezére esett találni az ifjúsági lapokra ráerőltetett szabályoknak megfelelő, és mégis érdekes karaktereket és történeteket, de a Vaillant már 1948-tól közölte Capitaine Cormoran kalandjait, a Spirou pedig 1958-tól a Vieux Nick et Barbe-Noire humoros kalózképregényt, ezekre még ma is sokan emlékeznek. Arra már kevésbé, hogy szintén 1948-ban jelent meg, szintén a Spirou-ban, egy neves francia „corsaire”-nek (vagyis „jó” kalóznak), Surcoufnak a képregényes életrajza. Jean-Michel Charlier (1924-1989) írta, Victor Hubinon (1924-1979) rajzolta.

A Charlier-Hubinon páros egy évvel korábban állt össze egy egészen más témájú sorozathoz, az akkoriban nagyon divatos „repülős” zsánerbe tartozó Buck Danny kalandjaihoz, amely hamar sikeres, a Spirou egyik húzósorozat lett. Charlier már akkor nagyon alaposan dolgozott, komoly háttérmunkát végzett. A repülőgépeket imádta, és még Hubinont is rávette, hogy mindketten tegyék le a pilótavizsgát, hisz így tudnak csak igazán hitelesek lenni.

Amikor aztán Charlier (Goscinny és Uderzo társaságában) úgy döntött, hogy új, a Spirou-nál modernebb képregénylapot indít, keresgélt, hogy milyen új karaktereket és sorozatokat csinálhatna, és persze kivel. Az egyik jelöltje bevált szerzőtársa, Hubinon volt, és talán azért választották a kalózos témát, mert ha az írónak a repülőgép, a rajzolónak a hajó volt a mániája, ami valószínűleg abból is fakadt, hogy a második világháború idején átszökött Angliába, és a király tengerészetnél szolgált. És biztos eszükbe jutott az a régi közös Surcouf-képregény is.

Az új sorozat első története már a Pilote első számában elindult (ahogy többek között az első Asterix-képregény is). A címe „Le démon des Caraïbes”, vagyis „A Karib-szigetek démona”.

Hamar kiderül, hogy a központi szereplő Barbe-Rouge, avagy Vörösszakáll, az okkal rettegett kalóz, aki egy pillanatig sem habozik ölni és fosztogatni. Ám amikor a megtámadott hajón a szeme elé kerül egy kisbaba, aki nem ijed meg tőle, elneveti magát, és elhatározza, hogy örökbe fogadja. Élete kockáztatásával kimenti az égő hajóról, és közli az embereivel, hogy ebből a kisfiúból neveli majd ki az utódát, ő lesz a Karib-szigetek démona. A kisfiú (valójában egy francia nemes házaspár gyereke) az Eric nevet kapja.

Ugrás az időben: Eric felserdült. Barbe-Rouge változatlanul kalózkodik, tetteit azzal indokolva, hogy a társadalom nem hagyta érvényesülni, megtagadott tőle minden rangot és vagyont, így hát ő bosszút áll. Valahogy azonban Eric, akinek a tanítására nevelőapja neves professzorokat raboltat el, mégsem óhajt a nyomdokába lépni, nem tetszik neki az öldöklés és a bujkálás. Barbe-Rouge Angliába küldi tanulmányai tökéletesítésére. Úgy gondolkodik, ha majd Eric meglátja, mennyi az igazságtalanság és egyenlőtlenség a világban, belátja, hogy neki van igaza, és ugyanolyan hévvel veti majd bele magát a kalózkodásba, mint ő. Ezzel teljesedne be a bosszúja a társadalom ellen.

Londonba érve azonban Eric megosztja a dilemmáját Babával, a fekete inassal, akit gyerekkora óta testőrként rendelt mellé nevelőapja. Nem áll szándékában visszatérni a kalózélethez. Ám amikor megtudja, hogy Barbe-Rouge-t csapdába ejtették, elfogták és ki akarják végezni, Babával és egykori nevelőjével, a falábú Triple-Pattes-tal együtt leleményes tervet sző és kiszabadítja börtönéből. Majd tudatja vele, hogy ezzel rendezettnek tekinti az adósságát, és örökre elhagyja.

Eddig tart az első, 60 oldalas történet. A következőkben egyértelműen Eric a főszereplő, de Barbe-Rouge, Baba és Triple-Pattes is rendszeresen feltűnnek. Idővel Eric megtudja, hogy kik voltak a valódi szülei, és megpróbálja átvenni jogos örökségét, ám a rokonok nem hagyják, és a utoléri a múltja: mint Barbe-Rouge fiát, gályarabságra ítélik. Onnan persze megint csak nevelőapja és régi társai segítségével tud szabadulni. Ezután elhatározza, hogy bár kalóz nem lesz, ő is a tengert fogja járni, kereskedelmi hajósként és alkalmi kalandorként.

Nagyjából eddig követtem a sorozatot (az eredeti albumok kiadását figyelembe vége a nyolcadik epizódig, az összes történetet nézve a tizedikig), de itt még messze nem ért véget. Hubinon 1974-ben megunta a rajzolását – úgy érezte, Charlier az izgalmak kedvéért túl szabadon bánik a történelemmel, túl sok a következetlenség, és inkább mással foglalkozna. Ezért aztán alkotóváltások egész sora indult meg. Előbb Jijé vette át a rajzolást, majd Gaty, Charlier halála után Jean Ollivier lett az új író, aztán meg egy teljesen új szerzőpárosra, Pellerinre és Bourgne-ra bízták a folytatást a jogtulajdonos Charlier örökösei. Ezekből alig olvastam valamit, de a címlapok és a részletek láttán elég egyértelműnek tűnik, hogy egyre inkább maga Barbe-Rouge lett a főszereplő.

Hubinon önarcképe

Ami persze tulajdonképpen indokolt is volt. Hiába nem ő „a Karib-szigetek démona” eredetileg, hanem a fia, a köztudatba ez nem így ment át. A sorozat indulásakor persze nem lehetett a francia ifjúság elé példaképként állítani, ezt nem engedte volna a híres 1949-es törvény – de azóta sokat változott a világ, és persze Barbe-Rouge maga is „megjavult”, kegyetlen kalózból egyre inkább kalandorrá vált.

Máig kedvenc részeim a 7. és 8. album (Le piège espagnol, avagy A spanyol csapda, 1968, és La fin du Faucon Noir, avagy A Fekete Sólyom pusztulása, 1969), amelyek valójában egy egységes történetet mesélnek el két részben. Alapjában véve arról szól a sztori, hogy a Eric-et felismerik a spanyolok, mint Barbe-Rouge fiát, elfogják, és fel akarják használni, hogy nevelőapjának csapdát állítsanak. Ericnek azonban sikerül megszöknie, és bár későn érkezik Barbe-Rouge titkos rejtekhelyére, hogy figyelmeztesse, az emberei segítségével visszamegy érte és megmenti. Nem túl bonyolult, ugye, de hát az elmesélés módja számít, az pedig kifejezetten izgalmas, no meg Hubinon remek rajzainak köszönhetően különösen látványos is. Sőt ebben az epizódban – a korhoz képest ritka módon – még a cselekményben aktív részt vállaló nők is vannak.

Bármennyire is kiváló rajzoló volt Hubinon, érdekes módon a címlapok elkészítését másra bízták. A Pilote-ban futó sorozathoz kapcsolódóan a lap egyik másik munkatársára, Antonio Parrasra, az albumok borítóit pedig egy Yves Thos nevű festőre, aki a Barbe-Rouge, Tanguy et Laverdure és Bob Marane képregények címlapjain kívül főként filmplakátok készítőjeként vált híressé, ő festette például a James Bond filmek plakátjait. De számos könyvborító is fűződik a nevéhez, így a francia nyelvű Stephen King könyveké is.

Ahogy jó pár más korabeli francia ifjúsági képregény, a Barbe-Rouge is szép karriert csinált a legtöbb európai országban – de angolul sosem jelent meg.

Roodbaard (Belgium flamand nyelvterülete, Hollandia)

Barbarroja (Spanyolország)

Der rote Korsar (Németország)

Rødskæg (Dánia)

Punaparta (Finnország)

Demon sa Kariba (Jugoszlávia, Szerbia)

Riđobradi (Horvátország)

Barba Ruiva (Portugália) - ehhez nem találtam képet

Magyar nyelvű kiadásról nem tudok, de a fő karaktereket mégis ismerhetik a hazai olvasók, legalábbis azoknak a paródiáját, hiszen Asterix és Obelix kalandjaiban visszatérő mellékszereplő – az ott soha meg nem nevezett – vörös szakállas kalózkapitány, latin idézetekkel tudálékoskodó falábú helyettese és a jóllakott napközis kinézetű fekete hajósinas. Egy epizódban pedig „Erix” is megjelenik.