Következő kedvencem 1970 környékéről egy sportos témájú francia képregény. Illetve egy sci-fi témájú francia képregény. Illetve… Szóval ez egy kicsit bonyolult.

Raymond Reding belga képregényszerző (1920-1999) eredetileg író akart lenni, meg is jelentek ifjúságnak szóló lapokban írásai, amelyeket mások illusztráltak. Aztán egyszer felskiccelt egy elképzelést a kijelölt rajzolótársnak, aki megkérdezte, ha ilyen jól tud rajzolni, miért nem csinálja saját maga? Megfogadta a tanácsot, és idővel átnyergelt az illusztrálásról a képregényre. A Journal de Tintinnek 1951-től dolgozott, eleinte „igaz történeteket” rajzolt meg, valamint pár közepesen hosszú egyedi sztorit. Közben lassanként kiderült, hogy van affinitása a sportos témák iránt, és mivel ő maga is amatőr szinten lelkesen teniszezett volt, első saját figuráját is ebből a sportágból választotta. Ez egy Jari nevű ügyes és talpraesett kisfiú volt, aki megismerkedik Jimmy Torrent angol teniszezővel, és mindenféle kalandokban szegődik mellé társként. Torrent a szárnya alá veszi, és Jari hamarosan korosztályos bajnoki címeket szerez. Patrónusuk egy extravagáns autógyáros, bizonyos M. Berthaut, aki egy személyben szolgáltatja a komikumot a sorozathoz és az anyagi támogatást Jari és Jimmy kalandjaihoz.

Reding már hét teljes Jari-képregényen volt túl, amikor felmerült, hogy egy másik sportág képviselőjének is legyen sorozata. 1963-ban született meg „Vincent Larcher, középcsatár” figurája.

Eleinte nem túl nagy sikerrel, hiszen az első kaland befejeztével Reding visszatért Jarihoz, és még két teljes történetet megcsinált vele, mielőtt ismét Vincent következett. Az 1966 és 1970 közti időszak azonban a focistáé volt. Majd újabb váltás következett: két már visszavonult élsportoló, egy atléta és egy úszó főszereplésével indította el Reding a Section R című sorozatát, ám ez volt az utolsó dobása a Tintin számára. 1979-ben egy új képregényújság, a Super As szerződtette le, és itt megint egy labdarúgót tett meg főszereplőnek. Ennek a figurának Eric Castel volt a neve, és bár jóval kevésbé eredeti és emlékezetes karakter, mint elődei, némileg meglepő módon ez bizonyult a leghosszabb életűnek, hiszen 15 album készült a kalandjaiból, amelyeket több nyelvre is lefordítottak (németül Kai Falke, hollandul Ronnie Hansen).

Némiképp elgondolkodtató, hogy Reding választásai szinte kivétel nélkül olyan sportágakra estek, amelyek kétségtelenül nagy népszerűségnek örvendtek Franciaországban (és Belgiumban, persze), ám az adott időszakban nem voltak különösebben sikeresek. Az 1950-es években a franciák még mindig a húsz évvel azelőtti verhetetlen „négy muskétás” iránt nosztalgiáztak, ha teniszről volt szó, és az 1960-as években nem sok babér termett egyik francia nyelvű országnak sem labdarúgásban. Igaz, Vincent Larcher egy idő után a kor egyik legerősebb csapatához, az olasz AC Milanhoz igazolt, míg utóda, Eric Castel egyből a Barcelona futballistája lett.

Bár Reding igen jó történetmesélő volt és magabiztosan rajzolt mind történelmi, mind hétköznapi témákban, munkásságából kiemelkedik a Vincent Larcher sorozat három története, amelyekben a fantasztikum világába tett kirándulást. Ezek az Olympic 2004 (1967), az 11 gauchers pour Mexico (1968) és Le Zoo du docteur Ketzal (1969).

A Ran Tan Plan című belga fanzinnak 1970-ben adott interjúban Reding és az írásban segítő munkatársa (az akkor még megnevezetlen Françoise Hugues – csak az Eric Castel idején került fel az ő neve is a címlapra) elmesélte az alkotás folyamatát. Azt mondták, akkoriban úgy érezték a Tintin szerkesztőségében, hogy megnőtt az olvasók érdeklődése a „hősiesebb” főszereplők, a realista stílusú történetek iránt. Ekkor támadt az az ötletük, hogy a tizenéves Jari helyett inkább a példaképnek tekinthető élsportoló Vincent Larcher kalandjait folytatják, és rátesznek egy kis izmot. Mi több, bevezetnek egy új karaktert, akit különleges, majdnem szuperhősszerű képességekkel ruháznak fel.

Ez a karakter Olympio, akit fiatalkorában súlyos hajóbaleset ér, és apja, a zseniális Spoliansky professzor vakmerő módon a legújabb kutatási eredményeinek az alkalmazásával próbál feléleszteni tetszhalott állapotából. A kísérlet részben sikerül, részben váratlan következményekkel jár, a professzor pedig némileg beleőrül: az immár nemcsak, hogy mozgásképes, ám szupererőssé vált fiát arra akarja felhasználni, hogy megismerje az emberi teljesítőképességek határát. Ezért a találmányaiból származó tetemes vagyonából csúcsmodern sportkomplexumot építtet, és részben busásan megfizetett, részben elrabolt és agymosásnak alávetett sportolókat gyűjt össze. Célja egy olyan film leforgatása, amelyben a 2004-s (akkor még nagyon távolinak tűnő) olimpián produkált teljesítményeket mutatja be, science fiction köntösben – innen az Olympic 2004 cím. Hogy pontosan milyen tudományos eredményekről van szó, annak a részleteibe nem mennek bele Redingék, de mindenféle tudományos-fantasztikus filmekre emlékeztető szerkezeteket és fegyvereket sorakoztatnak fel.

Vincent Larcher az egyike azoknak a sportolóknak, akiket Spoliansky és munkatársai meg akarnak nyerni a projekthez, némi pszichikai rásegítéssel. Vincent azonban bennfentes segítséggel elkerüli az agymosást, majd egy technikai incidenst követően találkozik az elszabadult Olympióval, és kimenekíti a tengerből, amely iránt a megzavarodott fiatalember egyszerre érez ellenállhatatlan vonzalmat és (a régi baleset okán) elemi félelmet. Olympio – akiről közben kiderül, hogy nagy testi erején kívül telepátiás és telekinetikus képességgel is rendelkezik – a bizalmába fogadja Vincent-t, amit Spoliansky és társai ki akarnak használni. Vincent elfogadja a kínált megállapodást, abban a reményben, hogy ezáltal segítségére lehet Olympiónak és „önkéntes” fogoly sportolótársainak.

Végül persze semmi sem alakul úgy, ahogy eltervezték, egy újabb technikai probléma miatt óriásrákok szabadulnak el, amelyeknek a visszaveréséhez Vincent eléri, hogy Olympio bevesse kolosszális erejét. Spolianskynak, aki úgy érzi, munkatársai elárulták, előbb elborul az agya, majd amikor rádöbben, hogy milyen veszélyeket idézett saját fia fejére, egy bátor, de öngyilkos akciót hajt végre. Halála előtt megígérteti Vincent-nal, hogy gondját viseli Olympiónak.

A következő történet talán a kedvencem (11 gauchers pour Mexico – 11 ballábas Mexikóba). Azzal kezdődik, hogy a párizsi reptéren 11 szupermodell kinézetű hölgy egyenként fogad 11 különböző városból érkező professzort, és ugyanolyan fehér sportautóval távoznak, amivel felhívják magukra a helybéli taxisok figyelmét. A tudósokat egy Triangle nevű titokzatos, maszkos egyén üdvözli, és ismerteti velük a feladatukat: a Franciaország-Kelet Európa barátságos mérkőzésen átveszik utóbbi csapat játékosainak a helyét. Felhívja a figyelmüket arra is, hogy a francia focisták egyikének különleges kisugárzása van – ez persze nem más, mint Vincent Larcher.

A meccs Vincent gyors góljával kezdődik, de amikor ünnepelne, észreveszi, hogy senki sem éljenez, csapattársai sem rohannak oda hozzá, az ellenfél is egykedvűen veszi tudomásul a helyzetet. Onnantól kezdve pedig csak egy csapat van a pályán, az „idegenek” egyszerűen lemossák a fásult, kábult franciákat, a közönség teljes közömbössége mellett.

A lelátón ott ül Olympio, a Reding másik sorozatából ismert Jari, Jimmy Torrent és Berthaut úr társaságában, akik szintén zombiként bámulnak. Olympiót és a vele folyamatos pszichés kapcsolatban álló Vincent-t megvédi a telepatikus védelem, és Olympio észlelni kezdi a professzorok közötti üzenetváltást. A szünet lesiet az öltözőbe, és figyelmezteti Vincent-t a helyzetre, majd a második félidő során végig továbbítja neki az ellenfél taktikájára vonatkozó elcsípett beszélgetéseket, így Vincent több ízben is meg tudja zavarni az akciójukat, és megakadályozza csapata még katasztrofálisabb vereségét. A meccs után azonban egyik csapattársa motorbiciklijén követi a „kelet-európaiakat”, és a hirtelen felszabadult pszichés energia miatt Olympio elveszíti vele a kapcsolatot.

Olympio védelme nélkül Vincent-t hamar felfedezik a professzorok, és fogságba ejtik. Alávetik néhány tesztnek, de még mindig nem értik, honnan van a különleges kisugárzása, amely nem is mindig jelentkezik. Újabb próbát határoznak el: a következő mérkőzésükön beállítják a csapatba.

Időközben a közvéleményt sokkolja a meccs eredménye, amit tovább fokoz, hogy a „kelet-európai” játékosok nem látszódtak sem a televíziós közvetítésben, sem a fényképeken. Mintha a semmiből jöttek volna a gólok – ráadásul mindegyiket bal lábbal szerezték. Csak nem marslakók ellen játszott a francia válogatott, teszi fel a kérdést némelyik bulvárlap főcíme.

Vincent-t magukkal viszik a professzorok, a Bordeaux csapatát fogják „helyettesíteni” egy barátságos mérkőzésen. Bár pszichésen elkábították, sikerül telepatikus üzenetet küldenie Olympiónak, aki azonnal utána siet Jimmy Torrent autójával. Az edzőtáborban éri őket utol, amikor azonban elered az eső. Mivel még mindig nem tudott teljesen úrrá lenni a fóbiáján, elveszíti a kontrollt képességei felett, és a professzorok azonnal észreveszik a jelenlétét. Az üldözés nem jár sikerrel, Olympio meghúzza magát a komplexumban, és kihallgatja két asszisztens hölgy beszélgetését, majd előlép, és kikérdezi őket. Hamarosan megfejti az igazságot: a 11 professzor és a 11 asszisztens apjának, Spoliansky professzornak a munkatársai voltak sok-sok évvel azelőtt. Spoliansky kutatásainak köszönhetően valamennyien megőrizték a fiatalságukat, húsz-harminc évesnek néznek ki, noha valójában már száz felett járnak. Megtudja azt is, hogy a professzorok akciói nem az emberiség ellen irányulnak, hanem csak a figyelmet akarják felhívni a terjedő erőszakra és esztelenségre. Olympio egy szerkezet segítségével túlterheli a komplexum rendszerét, és a keletkező áramszünetet alatt megüzeni Vincent-nak, hogy bízhat a professzorokban. Az erőfeszítéstől azonban kimerül, az asszisztensek rejtik el.

A túlterhelés a professzorok képességeire is hatást gyakorolt, ez a másnapi mérkőzés kezdetekor derül ki. Nem tudják már „trükkökkel” befolyásolni az eredményt, így csak Vincent szédületes formájának köszönhetik a győzelmet – a szünetben azonban az asszisztensek „hajrálányként” vonulnak fel, és ezúttal ők nem látszanak a fényképeken. A meccs előtt az egyik professzor, a japán Sato cserét kér, azt állítva, hogy őt a többieknél is keményebben érintette az áramszünet okozta sokk. Visszamegy a komplexumba, megtalálja a lábadozó Olympiót, és a hatalmába keríti. Amikor a professzorok és az asszisztensek visszatérnek, a Triangle titkos szerkezetével sugarakat lövell rájuk, amitől mindenki visszanyeri valódi korát. Vincent-t pedig képzett karatékaként legyőzi párharcban. Miután magával vitte Olympiót, hogy saját céljaira használja fel – bosszút akar állni az országát a világháború alatt ért szenvedésekért – felrobbantja az egész komplexumot. Jimmy Torrent és Berthaut úr, akik időközben szintén a helyszínre érkeztek (miután a rendőrség megtalálta Jimmy autóját, amelyet Olympio otthagyott) részt vesznek a robbanás utáni kutatásokban, és segítenek, amikor a sebesült Triangle (akiről meg van lebegtetve, hogy talán a mégis életben maradt Spoliansky apuka lehet) a megsérült gépezetét felhasználva megmenti munkatársait. Sato emberei azonban elrabolják közben Vincent-t, és az áruló őt akarja felhasználni annak a bizonyítására, hogy Olympiót teljesen az irányítása alá vonta. A megkötözött Vincent-t bedobja egy medencébe, és Olympiónak az ugrótoronyban állva kell végignéznie barátja halálát. Amikor azonban Vincent feldühíti Satót, az géppisztolyt ragad, és le akarja lőni, ám a közelében álló Jimmy kirúgja a fegyvert a kezéből, amely elsül, és a sorozatnak a zajától Olympio magához tér, beugrik kimenteni Vincent-t, majd pusztán pszichés erejével „visszaöregíti” Satót, aki menekülni kényszerül.

Olympio visszatér apja laboratóriumába, ahol folytatja annak a munkáját, a 10 ismét visszafiatalított professzor segítségével. Biztosítja Vincent-t arról, hogy kutatásaik békés célokat szolgálnak, és hogy a „ballábasok” csak akkor térnek vissza – a képregény megjelenésének évében esedékes mexikói olimpián – ha addig nem tér észhez az emberiség.

A „trilógia” befejező részénél aztán kissé elgurult az írópáros gyógyszere, az addig is a sci-fi határán mozgó történet gyakorlatilag átment fantasy-be, a futurisztikus díszletekhez misztikus kellékek társultak. A már említett interjúban Redingék beismerték, hogy elkapkodták a Le Zoo du docteur Ketzal sztorijának a megírását, inkább csak ötleteik voltak, amikor már neki kellett állni a rajzok letisztázásának. Az eredmény eléggé meghökkentő volt, az olvasók nem nagyon tudták követni az eseményeket. A kiadó is megérezte, hogy ez a sztori kevéssé jön be a fiatalabb korosztálynak, ezért – ellentétben a két előző epizóddal – sokáig nem adták ki albumban. Sajnos, pont ezen okból kifolyólag nekem nincs is meg. Annak idején folytatásokban olvastam, de az újságokat nagyon régen eladtam. Amit már bánok, de hát ez van.

A következő epizódnál be is avatkozott a szerkesztőség: előírták Redingnek, hogy Olaszországban, az akkor Európa egyik legjobb focicsapatának számító AC Milannál játszódjon. Érdekes utólag visszaolvasva, hogy ebben az időszakban az olasz csapatoknál tilos volt (új) idegenlégiósokat igazolni, illetve azokat az olasz nemzeti bajnokságban szerepeltetni. Vincent tehát úgy került Milanóba, hogy csak barátságos mérkőzéseket léphetett pályára… ami nem valószínű, hogy nagyon megérte volna a klubnak. Egyébként ez a történet (Le condottiere) nem rossz, és már csak nyomokban tartalmaz fantasztikumot. Olympio, aki Vincent barátjaként megint szerepel benne, már szinte teljesen elveszítette különleges pszichés képességeit (Reding az interjúban jelezte is, hogy ezeket csak ideiglenesnek tervezte). Aztán volt még egy „focis csajos” felejthető epizód, és utána már csak a Section R vendégszereplőjeként láttuk viszont Vincent Larcher-t. Nekem azért így is emlékezetes marad. A „Docteur Ketzalt” szívesen kézbe venném még egyszer – sajnos, ritkaságnak számít, horribilis árakon cserélnek gazdát a példányok.

Vincent Larcher egy jugoszláv kiadásban

Vincent, Olympio és Ketzal a Kuifjében (a Tintin flamand nyelvű mutációjában)

A skandináv országokban "Tim Corner" néven futottak Vincent Larcher kalandjai