Ha belegondolunk, mekkora hatást gyakoroltak a francia science fiction képregények olyan filmrendezőkre, mint George Lucas, Steven Spielberg és Luc Besson, igencsak meglepő, hogy az 1960-as évek közepéig milyen kevés számottevő sorozatot tudott felmutatni ez a műfaj a francia-belga kultúrterületen belül. A legismertebb talán a Reménység úttörői volt, de a Vaillant/Pifben nem is volt más SF, csak néhány rövid történet, ahogy a konkurenseknél, a Journal de Spirou-ban, a Journal de Tintinben, de akkor még a Pilote-ban is. Barbarella is csak ekkortájt jelent meg először (persze nem ifjú olvasóknak szóló újságban). Aztán persze rendesen bepótolták a lemaradást, jött Mézières, Druillet, Moebius, Bilal…

De még mindezek előtt jött a Luc Orient című sorozat, amelynek az írója, Greg (1931-1999), akkoriban a Journal de Tintin főszerkesztője volt, és ráébredvén, hogy mekkora az űr ebben a zsánerben, régi jó barátját, a Spirou-nál éppen szakmai nézeteltérések miatt munka nélkül maradt Eddy Paape-ot (1920-2012) kifejezetten egy SF-sorozat indítására szerződtette.

A kiinduló helyzet ugyan nem tűnik valami eredetinek, hiszen Luc Orient maga egyértelműen Flash Gordon (és Brick Bradford) kópiája, Hugo Kala professzor Zarkové, Lora Jordan pedig Dale Ardené, és az első részekben felkeresett idegen bolygót uraló zsarnokról természetes, hogy Ming császár jut az eszünkbe, ám Greg mégis képes volt egy izgalmas és egyedi sztorit összehozni, Paape pedig rendesen kiélvezte a fantasztikum kínálta lehetőségeket.

A sorozat gyorsan népszerűvé vált, 1967 és 1977 gyakorlatilag folyamatosan jelen volt a Tintinben, 14 epizódig meg sem állt. Aztán valahogy elfogyott a lendület. 1980 és 1984-ben még három történet a lapban, de aztán leállt. 1994-ben még egyszer nekirugaszkodott a szerzőpáros, de Greg belátta, hogy Luc Orient felett eljárt az idő. Paape még gondolkodott a folytatáson egy másik íróval, de nem lett belőle semmi.

A sorozat első, 2+3 kötetből álló ciklusa nagyon el lett találva, és a mostani újraolvasás után ki merem jelenteni, hogy kiállta az idő próbáját, ezekről külön fogok írni. A folytatásban voltak érdekes és kevésbe érdekes epizódok, de egyre inkább csak a rajzok miatt tetszettek. A végén Luc Orient és társai visszatértek az űrbe, a régi varázs azonban nem tért velük vissza, ezek a részek erősen feledhetők. Igazság szerint ekkor már nagyon sok jóval látványosabb és modernebb SF képregény létezett.

A sorozat szép nemzetközi pályafutást is magáénak mondhat. Olaszországban a Corriere dei Piccoli közölte, Németországban a Zack, majd albumokban a Bastei.

A Tintin flamand verzióján kívül a holland Pepben is futottak a történetei, ahol érdekes módon a neves helybéli rajzoló, Hans Kresse készített hozzájuk címlapot.

Jugoszláviában érdekes módon kétféle fonetikus átírásban is ismertté vált: a Stripotekában Lik Orijent volt, önálló kiadásban Lik Orijan. (Magyarosan a helyes ejtés: „lük orian”).