Új képregényes Rejtő-adaptáció, a Korcsmáros Pál-félékhez hasonló rajzstílusban, de első ránézésre is modernebb felfogásban. Kiss Ferencet már közel húsz éve is bosszantotta, hogy Az ellopott futárból sosem készült képregény, ezért írta meg a forgatókönyvet, amelyet hosszú vajúdás után végre Garisa H. Zsolt megrajzolt. Először a Fülesben jelent meg folytatásokban 2012-13-ban, majd összegyűjtve, kötetben idén márciusban.

Gondolom, képregénykedvelő olvasóinkat nem kell emlékeztetni arra, hogy Kiss Ferenc személyében hazánk legnagyobb gyűjtőjét, számtalan forgatókönyv íróját és a magyar képregény hagyományait ápoló közösség fáradhatatlan szerzőjét, Garisa Zsoltban pedig a klasszikus, 1960-as és 1970-es évekbeli Rejtő-Cs. Horváth-Korcsmáros képregények mesteri felújítóját tisztelhetjük.

És milyen lett Az ellopott futár? Jó.

És részletesebben? Jó… Na jó, menjünk bele egy kicsit részletesebben, ez a dolgunk.

Adaptációs képregényt két szinten lehet elemezni: hogyan viszonyul a forrásműhöz, illetve mennyire működik önállóan.

Hogy az első kérdésre válaszoljunk, vegyük elő Az adaptáció kísértése című tanulmánykötetben használt szempontrendszert.

1. Szerkezeti jellemzők

A regény 25 fejezetre tagolódik, és mindegyikhez tartozik egy frappáns felvezető mondat. A fejezetek végén is többnyire van egy poénos beszólás, jelenetlezárás. Ezeket a képregény elhagyja, sőt gyakorlatilag semmilyen formális tagolást nem tartalmaz, a fejezeteket átvezeti egymásba.

2. Terjedelemből fakadó különbségek

Ellentétben a magyar adaptációs hagyomány minimálisra zsugorított klasszikusaival, a „futárt” nemigen lehet zanzásítással vádolni. Sőt Garisa a megvalósításkor még javított is az arányon, hiszen az eredetileg 48 oldalas forgatókönyvet „visszabővítette” 72 oldalra. Ez a regény (kiadásonként változó) 170-230 oldalához képest abszolút korrekt.

Feltettem a kérdést a rajzolónak, hogy volt-e a terjedelemmel kapcsolatban aggálya a Füles szerkesztőségének, hiszen a lap gyakorlatára nem jellemző az ilyen hosszú képregény. (Megjegyzés: igaz, hogy a korai időkben előfordultak 70 oldal körüliek, de akkor jóval kisebb volt a lap mérete, 3-4 kocka volt általában egy oldalon, később viszont már 6-8, vagy akár több is.) Számomra kissé meglepő módon nem volt, csak azt kérték, hogy az előre tervezett 70-nél ne legyen sokkal több.

Bár a 72 oldal valóban elegendő a teljes történet elmesélésére különösebb rövidítések nélkül, azért jó néhány mellékszereplő áldozatául esett a húzásnak. Hiába keressük például a képregényben Kicsit Bobot, Finom Törököt, Veuve Marie-t vagy Roppant Manót (bár a kötetet záró galériában néhányukról látható karakterterv).

3. Elbeszélési technikák különbözősége

Mivel a regény nem egyes szám első személyben, hanem „mindentudó” narrátorral mesélteti el a történetet, az egyik leggyakoribb adaptációs problémával nem kellett megküzdeni.

A regény alapvetően elbeszélésből és párbeszédekből építkezik. Bár ez csak szubjektív érzés, azt hiszem, az átlagos Rejtő-regényekhez képest több is a pergő párbeszéd, ami jelentősen megkönnyíti az átdolgozást. Leírás nagyon kevés van a karakterekről. A rajzoló ezeket inkább iránymutatásnak tekintette, többnyire nem lényeges pontokon tért el attól, ahogy Rejtő elképzelte a figurákat.

A jó adaptáció amit csak lehet, vizuális eszközökkel ad vissza a nem-párbeszédes részekből. Ebben a tekintetben úgy érzem, Garisa elég jól teljesít, csak néhány helyen vannak szembetűnő redundanciák (vagyis amikor a kísérő szöveg pontosan ugyanazt mondja el, amit a képen is látunk), és némi jóindulattal erre többnyire találunk is mentséget: egy-egy jelző árnyalja, pontosítja a képet, vagy éppen ellenpontozásra szolgál a narrátori humor.

4. Általános érzékelés

Tanulmányomban ezen azt értem, hogy a nagyközönség az irodalmi műveket zsánertől és minőségtől függetlenül „művészetnek”, ellenben minden képregényt „szórakoztatásnak” tekint. Nem lényegtelen itt megjegyezni, hogy éppen Rejtő munkássága az, ami ebben a tekintetben élénk vitákat vált ki már évtizedek óta. Ebben komoly tekintélyek is állást foglaltak, és egyenesen Rejtő felvételét szorgalmazták az irodalmi kánonba.

Feltehetően azonban ezt a véleményüket inkább alapozták – például – a Csontbrigádra, mint a szándékában nyilvánvalóan elsősorban szórakoztató Futárra. Gondolom ezt akkor is, ha a casablancai kikötői színes populációja talán az egyik legjobb bizonyíték arra, hogy az egzotikus helyszínek dacára Rejtő minden regényében a közép-európai, a polgári létben keserűen csalódott, ám annak kellékeire mégis vágyakozó, kudarcra kódolt, félművelt és féltisztességes népségét mutatja be mély megértéssel.

Noha ezen a téren nem lehet panasz a Garisa-Kiss féle Futárra, hiszen nem maradtak ki lényeges elemek, legfeljebb a hangsúlyok csúsztak el – talán elkerülhetetlenül – az akció és a dialógusok felé, van egy kis hiányérzetem. Bármennyire kiválóak is az ábrázolt karakterek, bármennyire méltó követője is Garisa Korcsmáros Pál karikírozó stílusának, a nagy előd legjobb, legzseniálisabb pillanataiban el tudta feledtetni, hogy hol is vagyunk, kiket is látunk.

Ezt megpróbálom jobban elmagyarázni. Rejtő humorát vizuális eszközökkel nem lehet pontosan visszaadni, minden próbálkozás erre kisebb vagy nagyobb mértékű kudarcra van ítélve – nem véletlen, hogy a mai napig nem sikerült igazán elégedettségre okot adó filmes verziót készíteni Rejtő nyomán. Azzal ugyan általában nem értek egyet, hogy egy képi – filmes vagy képregényes – ábrázolás „megölné” a fantáziát, Rejtő esetében hajlok arra, hogy mivel nála minden jelmez és díszlet valójában teljesen esetleges, a képregényes „konkretizálás” tényleg óhatatlanul elvesz valamit az élményből.

A Cs. Horváth-féle adaptációk sokkal erőteljesebben írták át a történeteket, mint Kiss és Garisa. Önkényes elhagyások, a jelenetek sorrendjének a felborítása, nehezen magyarázható változtatások (mint Gorcsev Iván helyettesítése Fülig Jimmyvel A 14 karátos autóban, vagy az ötvenes, rovott múltú Pác Tivald lecserélése egy azonos nevű ifjú tisztiviselőre A Néma Revolverek Városában) bosszantották az eredeti művek rajongóit. Abban ugyanakkor mindenki egyetértett, hogy Korcsmáros Pál nagyon ráérzett valamire Rejtő figuráinak a megrajzolásakor.

Ez a „valami” leginkább a grimaszokban, a kiguvadt szemekben, a felgyűrt ingujjakban, a nadrágok ráncaiban, a burleszkszerű mozdulatokban érhető tetten. Nem mindig – távolról sem. Korcsmáros életművének a minősége roppant egyenetlen. Korai munkái még csak alig engedik sejtetni, hogy hová fog fejlődni, a későiek – romló látása miatt – pedig mintha kétségbeesetten próbálnák megidézni a legjobb időszakot.

Garisa múlhatatlan érdeme, hogy a Korcsmáros-képregényeket „még korcsmárosabbá” tette a felújítás során. Kiküszöbölte az egyenetlenségeket, úgy egészítette ki vagy rajzolta újra a képeket, ahogy maga Korcsmáros tette volna, ha mindvégig képes a legjobbat hozni.

Az új Eduárd-stripek és pároldalasak, most pedig Az ellopott futár egyértelműen bizonyítják, hogy Garisának immár a kisujjában van ez a stílus. És él a modern technikai eszközök lehetőségeivel, elsősorban a digitális kihúzással. Meglehet, ma már Korcsmáros is így dolgozna, csakhogy a régi és a felújított, illetve vadonatúj rajzokat egymás mellé téve látszik a különbség a spontánul szertelen és a precízebb, de sterilebb stílus között.

Nagy kanyart tettünk a „kultúra-szórakoztatás” ellentéthez képest, és most talán úgy tűnik, hogy „hibáztatom” Garisa rajzait. Ez nem áll szándékomban, csak azon merengek el, hogy a rajz hozzáadott érték-e, vagy inkább elvesz valamit a „futár” általános értékeiből. És nem tudok rá egyértelmű választ adni.

Vizsgáljuk meg még azt is, amit minden adaptáció kulcskérdésnek tekintek, és ami alapján felállítottam az adaptáció kategóriáit, ez pedig az alkotói szándék.

Tanulmányomban az alábbi (laza, és nem átjárhatatlan) kategóriákat használtam: ismeretterjesztés, oktatási segédanyag, értelmezés, átértelmezés, tiszteletadás, eltulajdonítás, egyenértékű mű. Az ellopott futár esetében ezek közül néhányat eleve kizárhatunk (nem oktatási segédanyag, nem egyszerű tiszteletadás, és nem is eltulajdonítás, és még csak nem is átértelmezés, hiszen a feldolgozás hű marad az eredeti korhoz és környezethez). Marad az ismeretterjesztés, az értelmezés és az egyenértékű mű.

Mindháromnak kimutathatók elemei Garisáék adaptációjában.

Ismeretterjesztőnek azokat a képregényes feldolgozásokat neveztem, amelyek a forrásmű „reklámjának” tekinthetők, mindazon csapdákkal együtt, amelyek egy kényszerű rövidítésből származnak. De mivel Az ellopott futár képregény szinte a teljes regényt tartalmazza, a figyelemfelkeltő szerepe kevéssé érvényesül – aki utólag olvassa csak el a regényt, nem sok meglepetésben fog részesülni.

Az egyenértékű mű néhány jellemzője is fellelhető ebben az adaptációban, amely több helyen is alkalmaz képregényes eszközöket az eredetileg tisztán verbális történetmesélés és humor kiváltására. Ám túl sokszor küzd az adaptáció annak az eldöntésével, hogy mennyire támaszkodhat kizárólag vagy akár csak többségében ezekre az eszközökre. Kiss és Garisa érezhetően szeretik és tisztelik Rejtő szövegét, ritkán mernek elszakadni tőle, és a legjobb szöveges poénokról egyszerűen nincs szívük lemondani.

Az értelmezés definíciójában azt írtam, hogy általában adottnak veszi a forrásmű ismeretét, és egy személyes olvasatot ad. Mint már fentebb említettem, Rejtő esetében a konkrét ábrázolás eleve egy értelmezés, amelyet személyes meggyőződésünk szerint tekinthetünk akár szűkítésnek, akár bővítésnek.

Lássunk erre néhány példát. Elég sok van, és némelyik túl túl is lép az „egyszerű” értelmezésen.

A legnyilvánvalóbb értelmezés a groteszk grafikai stílus. Erről már korábban beszéltünk: az ábrázolás óhatatlanul értelmezés, de itt még valamire szeretném felhívni a figyelmet, ami lehet, hogy a Korcsmáros-adaptációkban is jelen volt, de most esett le igazán: Az ellopott futár képregényváltozatában szinte kivétel nélkül karikírozott figurák vannak.

Persze, ez nagyrészt igaz az eredeti regényekre is, de vizuálisan feltűnőbb. Rejtő fő- és mellékszereplőinek a nagy része kiemelkedik a környezetéből azzal, hogy elüt a normalitástól. Maga a szöveg is természetesen főleg velük foglalkozik, de a háttérben mindig jelen vannak a hétköznapi emberek, a rendes polgárok, a feladatukat mereven végző hatóságok. Akikhez képest érdekesek Rejtő figurái. A képregényben azonban a háttérben meghúzódó átlagemberek szinte sosem jelennek meg. A hiányuk mégsem zavaró, az olvasó fejben odaképzeli őket, és csak akkor veszi észre, hogy eltűnt a viszonyítási alap, ha valaki felhívja erre a figyelmet.

Más jellegű értelmezésre példa az, ami a „futár” szóval történik. A regényben Prücsök már a bálon megismerkedik Deboulier századossal, flörtölnek is. A képregényben nincs ott Deboulier, csak később ismerkedünk meg vele, Mervin irodájában, ahová Prücsök kopogtatás nélkül betör.

Ebben a jelenetben – a regényben – Prücsök folytatja a flörtölést az ekkor már táskát szorongató Deboulier-val, aki a beszélgetés során elmondja, hogy ő most futárszolgálatot fog teljesíteni, és hogy a táskában egy fontos levél van. Prücsök maga is „futár úr”-nak szólítja egyszer.

A képregényben az, hogy Deboulier futár, csak az olvasó számára derül ki, amikor a kormányzó összesúg Mervinnel. A kormányzó el is takarja a száját, hogy Prücsök ne hallja, amit mond: „A futár küldetése mindennél előbbre való”. A képregényben tehát Prücsök saját maga következteti ki, hogy Deboulier futár, és hogy a táskában minden bizonnyal egy levél lapul.

Annak, aki olvasta a regényt, ez az apró változtatás valószínűleg fel sem tűnik (amíg fel nem hívjuk rá a figyelmét, persze). Zavarja azt, aki nem olvasta, hogy nem lett szájba rágva (mint a regényben)? Valószínűleg nem – de az ehhez hasonló egyszerűsítéseknél akár fontos elemek is elsikkadhatnak.

Off topic megjegyzés: csak többszöri olvasásra jutott eszembe, hogy összehasonlítsam a jelenetet a regényben és a képregényben, ugyanis feltűnt, hogy milyen kevésszer szerepel a „futár” szó, és ez kíváncsivá tett. Arra gondoltam ugyanis, amit Leslie Halliwell, a híres Film Guide szerzője írt hírhedt 1978-as előszavában (The Decline and Fall of the Movie), amelyben kiemelte, hogy az A Clockwork Orange (Gépnarancs/Mechanikus narancs) filmváltozatából Kubrick „kifelejtette” Burgess magyarázatát a címre, és hogy Sam Peckinpah a The Siege of Trencher’s Farm című novella adaptálásánál semmilyen indokot nem ad (a filmen belül) arra, hogy miért Straw Dogs (Szalmakutyák) lett a címe – csak utólag, interjúkból derült ki, hogy egy kínai közmondásra utalt. (Persze, Halliwell egészen más okokból füstölgött ezen a jelenségen, amelyek ennyi év után már eléggé megmosolyogtatók.)

Megint csak egy más jellegű értelmezés két mellékszereplő, Cefi (a vízfejű Drót) és Tanúpipőke képi ábrázolása. Előbbit Garisa fekete bőrűnek rajzolta meg, utóbbit nőnek. Rejtő nem írt olyat, hogy Cefi fekete lenne – igaz, olyat sem, hogy fehér, és Garisa jó ötletnek tartotta, hogy legyen egy fekete szereplő is, elvégre Afrikában vagyunk, ahol nem ritka az ilyesmi. De mégis megütközik ezen egy kicsit az ember, hiszen senki más nem fekete – hát akkor miért éppen a kisfiú? (Hozzáteszem, Cefinek a ruházatát viszont leírta Rejtő – Yellow Kid módjára földig érő hálóinget visel – Garisa kertésznadrágot adott rá.) Tanúpipőkénél egyszerű félreértésről van szó, a leírásban szerepel, hogy férfi, ez elkerülte Garisa figyelmét. (A majd egyszer elkészülő színes verzióban ezeket helyre tervezi hozni.)

Talán a legjelentősebb adaptáló értelmezés Ész Lajos epilógusa. A regényben ezeket a mondatokat halálos ágyán mondja el, a 23. fejezetben, amikor még jó pár oldal hátravan a történetből. A képregényben viszont a történet lezárása után kap egy teljes oldalt, ahol angyalszárnyakkal, fején glóriával ül. Ez a kiemelés több szempontból is említésre méltó. A legkevésbé lényeges, hogy kikerült a kontextusából. Jóval fontosabb, hogy így ténylegesen Ész Lajosé az „utolsó szó”, és ez óhatatlanul „tanulságként” hat. Ne feledjük, bármennyit is vezekelt és szenvedett ez a szereplő, korábban mégiscsak zsarolt és gyilkossági kísérletet is elkövetett féltékenységből. Maga Ész Lajos is azt mondja, hogy „majd odafenn, a zárt tárgyaláson”, és ezzel nyitva hagyja tettei erkölcsi megítélését az olvasó számára. A képregény „angyalszárnyas” ábrázolása azonban önkényesen megadja a felmentést. Végül pedig az epilógus megbontja az egyensúlyt – egészen eddig Prücsök állt a középpontban, ez az utolsó jelenet csökkenti a fontosságát.

Bár bevezetőnk azt sugallhatta, hogy a kettős elemzés – mint adaptáció és mint önálló mű – nagyjából egyforma terjedelmet feltételez, bevallom, hogy az előbbi vetületről sokkal több mondanivalóm volt. Főleg azért, mert én sem tudtam magamat teljesen függetleníteni az eredeti ismeretétől.

Valójában igazságtalanság is lenne, ha elkezdeném ízekre szedni ezt a magyar viszonylatban hatalmasnak számító művet. 72 oldalnyi képregény minálunk manapság már szinte magnum opusnak számít, és Garisa esetében van is ebben valami, hiszen sokat foglalkoztatta ez a képregény, amelynek minden kockáján látszik, hogy mekkora szeretettel dolgozott rajta.

Annyit azért kénytelen vagyok elmondani, hogy nem tartom hibátlannak a képregényt. Bár a problémák szinte egytől egyig az „adaptációs” jellegből fakadnak, lehet, hogy publikálás előtt nem ártott volna átnézetni az egészet egy olyan valakivel, aki még hírét sem hallotta a regénynek. Akkor talán sikerült volna kiküszöbölni néhány redundanciát, kihagyni pár, a történet szempontjából másodlagos szöveges poént, és egységesebbé tenni az oldalakon a narráció/párbeszéd arányokat.

Ha elvonatkoztatunk a stílus ihletétől – és tegyük is meg, elvégre ennél sokkal durvább utánzásokat, sőt egyértelmű másolásokat bőségesen találni mind a mainstream amerikai, mind a francia képregény ismert neveinél is – a rajzok remekek. Megvan bennük a groteszk szelektív részletessége, a képregényre jellemző gazdaságosság, az olvasást segítő tűélesség. Lehetne talán azon lovagolni, hogy a számítógépes tónusozás helyett jobban illett volna a retró hangulathoz egy autotípia (amennyiben tényleg ez a jó magyar kifejezés a halftone-ra), és meg lehetne jegyezni, hogy vagy fél tucat kép egy kicsit aránytalanul nagy (a képméret a képregény formanyelvében a hangsúlyozásnak, a fontosság kiemelésének egy formája).

De ezek igazán apróságok. Annyi biztos, fel van adva a lecke, nehéz lesz ezt egyhamar felülmúlni.