Nem most olvastam először a V for Vendetta képregényt, nem most láttam először a V mint Vérbosszú filmet, de mivel a napokban kedvező áron sikerült megvennem a korábban csak kölcsönbe kapott kötetet, természetesen újra felfedeztem magamnak, természetesen megint végignéztem a DVD-t, és elvégeztem az obligát összehasonlítást.

Az eredmény döntetlenközeli – de  csak pontozással. A lényeges kategóriákban Alan Moore kiütéssel győz.

A V for Vendetta képregény születése nem volt könnyű ügy. Moore hosszasan szenvedett vele, és teljesen őszintén megírja az előszóban, hogy a hosszú vajúdás során a cím egy egészen más projekten dolgozó pályatárstól, a koncept lényege pedig a rajzolótól, David Lloydtól származik. Ő már szinte csak megírta.

Persze, az sem ment simán, és főleg nem gyorsan. A történet eredetileg a Warrior című brit fekete-fehér havilapban futott, 26, egyenként 4-5 oldalas része jelent meg 1982 és 1985 között, ám a magazin leállása miatt befejezetlen maradt. 1988-ban az amerikai DC Comics felkarolta a képregényt (akkoriban még jóban voltak Moore-ral, persze, bár már nem sokáig), önálló, kiszínezett füzetekben adta közre, kiegészítve a kiadatlanul maradt és néhány újabb epizóddal. A történet tehát 1989-ben kerekedett ki – Moore-nak egy még 1975-ben kipattant ötlete alapján.

A képregény igencsak távol áll a tökéletességtől, a történet helyenként nehezen követhető, főleg az egymást duplikáló-kioltó karakterek sokasága miatt. A koncept azonban hihetetlenül erős: a Margaret Thatcher keze alatt kirajzolódó Anglia Moore víziójában egyenesen a fasizmus irányába vitte volna az országot, a világpusztító háború után hatalomra kerülő szélsőséggel szemben csak az anarchia képes felvenni a harcot, és feléleszteni az emberiség megmaradt részében a szabadság, az önálló gondolkodás, az együttérzés, a közösségi összetartás elveit.

Bár magától értetődő az összehasonlítás Orwell 1984-ával, és nyilván az újabb mű nem jöhetett volna létre a korábbi nélkül, igazságosabb úgy fogalmazni, hogy Moore az angol disztópia-hagyományba illeszkedve hozott létre egy nagyon hatásos, nagyon izgalmas, nagyon egyedi, a választott médiumot tekintve pedig úttörő művet. Minden dramaturgiai hiányossága, a karakterek tekintetében már említett zavarossága és az érzésem szerint felesleges utólagos kiszínezés ellenére az 1980-as évek egyik legnagyobb, médiumtól független klasszikusa. V és Evey karakterei fantasztikusak, feledhetetlenek, ahogy a kettejük kapcsolatának alakulása is. A rejtélyeket mesteri kézzel bonyolította az író, még ha egységként tekintve az egészre némelyik szálat utólag feleslegesnek is látjuk. A történet folytatásosként volt megtervezve, pontosabban elég nyilvánvaló, hogy nem igazán volt megtervezve, folyamatosan alakult a megjelent epizódokban, és becsületére legyen mondva a szerzőpárosnak, hogy az újabb kiadásnál nem nyúltak bele, meghagyták a tökéletlenségeit.

A film ezzel szemben tökéletesen ki van találva, a forgatókönyv kerek, a fordulatok hatásosak, a képi világ szépen ki van dolgozva. A pár évvel korábban a Mátrix-filmek révén világhírre szert tett Wachowski-testvérek remekül megírták a V filmet – csakhogy húsz évvel később már értelmetlen lett volna ragaszkodni az eredeti koncepthez, és a fasiszta-anarchista ellentét helyére valami konfúzabb, általánosabb bal-jobb, liberálisabb-konzervatívabb párhuzam lépett. Nem rossz, hatásos, gondolatébresztő így is – de azért valahogy mégis hígabb. Valahol meg lehet érteni, hogy amikor Moore megüzente, hogy a nevét lesznek szívesek nem feltüntetni a stáblistán, azt is hozzátette, hogy Wachowskiék dugják fel maguknak a mátrixosítást, ahová csak akarják.

Az eredeti mű szerzőjének az indulatait meg lehet érteni, és az összehasonlításból valóban nem feltétlenül jön ki jól a filmváltozat, de ez nem jelenti azt, hogy önmagában nézve rossz lenne. Nem az, sőt, kifejezetten jó, élvezetes, izgalmas, néhány emlékezetes színészi alakítással. Mindenképpen kiemelendő az arcát sosem mutató, V maszkja alá vagy az árnyékba menekülő Hugo Weaving munkája, hihetetlenül nehéz lehetett apró mozdulatokkal érzékeltetni a változatlan álarc mögötti hangulatokat, érzelmeket. A technikai, mesterségbeli kategóriákban kitűnően teljesít a film, jobban, mint a még kiforratlan és konkrétan megszabott keretek nélkül csapongó képregény – de hogy mégis az utóbbi marad meg jobban az emlékezetünkben, afelől nincs kétségem.