Superman 1938-ban jelent meg először, Batman 1939-ben, Aquaman, Amerika Kapitány, Zöld Íjász és Wonder Woman 1941-ben, az „új" Flash és Zöld Lámpás 1956-ban, illetve 1959-ben, az Igazság Ligája 1960-ban állt össze, egy évvel a Fantasztikus Négyes felbukkanása előtt, akiket 1962-ben követett Pókember, Hulk és Thor, majd még egy évvel ezután Doktor Strange, Vasember, az X-Men és a Bosszú Angyalai. Vagyis a legismertebb szuperhősök ma 50-75 évesek, többségükben megszakítás nélkül jelentkeznek havonta a nevüket viselő képregényfüzetekben, antológia jellegű kiadványokban vagy más karakterek vendégeként – ám most mégis csak a 10.-20. szám körül tart a szériájuk, amelyet vadonatújként pozícionál kiadójuk. Hogy lehetséges ez?

Hát úgy, hogy a DC 2011-ben, a Marvel pedig 2012-ben úgy döntött, ideje az elejéről kezdeni a számozást, és ezzel megadni az esélyt, hogy új olvasók csatlakozhassanak a rajongók táborához, ne frusztrálja őket a többszázas sorszám. Valójában ugyanezt a trükköt eljátszotta már mindkét kiadó nem is egyszer, minden alkalommal hatalmas körítést kerítve hozzá, csak a lépés léptéke volt szokatlan. Valamint az is, hogy minden korábbinál élesebb határt húztak a történetekben, amivel végső kétségbeesésbe kergették a kontinuitásmániások szűk, de hangos táborát. Az új Marvel-sorozatokat kevésbé ismerem, de a DC-sek mindegyikébe volt alkalmam beleolvasni, így meg tudtam állapítani, hogy egy-két kivételtől eltekintve valóban nagyok a változtatások, korábban kulcsfontosságú eseményeket tettek meg nem történtté, úgyszólván valamennyi szuperhős kinézetét modernizálták, néhányan még teljesen új identitást is kaptak.

Nem is lehet kétséges, hogy a változtatások egybecsengenek a szuperhősöknek az egyre erőteljesebb, egyre nagyobb bizniszt jelentő film- és játékiparbeli megjelenésével. Egyeseknél hosszabb volt az előkészítés (Tony Stark átpozícionálása a nehéziparból és a robotikából a számítástechnikába és a biotechnológiába már évekkel korábban elkezdődött, a Vasember-filmek idejére fejeződött be), másoknál hirtelen volt a váltás (a továbbra is az Oliver Queen nevet viselő, ám korábbi személyiségével szinte minden ponton ellentétes új Zöld Íjász figuráját nyilvánvalóan az Arrow tévésorozathoz igazították).

A változások jelzik, hogy teljesen megfordult a világ. Míg azelőtt, nagyjából az ezredfordulóig, több millióan olvastuk a szuperhősös képregényeket világszerte, és rajtunk kívül szinte senki más nem foglalkozott ezekkel a karakterekkel, még ha a nyugati felnőttek nagy része valamennyire tisztában is volt azzal, hogy kicsoda Batman, Superman vagy Pókember, mára egy nagyságrenddel csökkent az olvasók száma (és azok is öregedni látszanak), ellenben az ő főszereplésükkel készült szuperlátványos játékfilmeket úgyszólván mindenki látta, és rengetegen ismerik a kalandjaik nyomán készült videojátékokat is. Ma már könnyen előfordulhat, hogy egy Supergirlnek beöltözött cosplayer kedvenc karakterének egyetlen képregényes megjelenésével sem találkozott.

Ami engem illet, közel negyven éve olvasok szuperhősös képregényeket. Nem állok ezzel egyedül, bár idehaza gondolom, elég kevesen vagyunk ilyen kitartóak. Olyanok azonban biztosan szép számmal vannak, akik éppen az általam szerkesztett füzetekből ismerték meg húsz éve az X-Ment vagy a Bosszú Angyalait, és azóta is (vagy némi kihagyás után újra) megvesznek minden szuperhősös újdonságot. És miért is vesszük, olvassuk mi ezeket a képregényeket, 30, 40 vagy akár 50 felett, miközben sokan közülünk azon dohognak, hogy a mostaniak nem is olyan jók, mint a régebbiek? Hát azért, mert a végtelen folytatásos sorozatokat nem lehet csak úgy abbahagyni, még ha meg is próbáljuk, idővel újra visszatérünk hozzájuk. Tudni akarjuk, mi történik mostanában Batmannel, Pókemberrel, a többi régi kedvencünkkel, kíváncsiak vagyunk a legfrissebb fejleményekre. Noha mi már tudjuk, hogy sosem halnak meg, vagy ha mégis, hát feltámadnak, a levágott kéz idővel pótolható, a törött gerinc helyrehozható, az örök menyasszony visszatérhet a századik szakítás után is, a lelki sérülések kiverhetők.

Az éles váltás most esélyt ad nekünk arra, hogy lejöjjünk erről a szuperhősös képregényes drogról. Éljünk vele? Vagy mosolyogjunk magabiztosan, hogy előbb-utóbb úgyis visszatér minden a régi kerékvágásba, amikor eljön az 500-as, 800-as, 1000-es sorszám ideje?