Slusszkulcs Klán
2013. január 13. írta: Bayer Antal

Slusszkulcs Klán

180 oldalas első kötettel színre lépni nem csak a magyar képregény terén szokatlan tett, hirtelen nem is nagyon tudnék más országból sem példát mondani ilyesmire. Persze, a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a Slusszkulcs Klán alkotója, Hegedűs Márton pár évvel ezelőtt az egyik programmagazinban Tex és Mex címen közölt – bennem különösebb emlékeket nem hagyó – képsorokat, és animátorként (Mesterlövész, Zzaj, MarCsello) már szép hírnévre tett szert. A fülszövegből kiderül, hogy zenél is – a Hungarocomixon tartott kerekasztal-beszélgetésen azt mondta, „a punk felől jövök”. De azt hiszem, mindezeket a hatásokat akkor is észreveszi az olvasó, ha korábban nem volt tudomása róluk. (Igaz, punk helyett jazz szólal meg az oldalakon.)

A Slusszkulcs Klán valami olyasmi, ami nálunk még talán soha sem volt. Egy átgondolt, kellő részletességgel kifejtett alternatív világban játszódó, szórakoztató, olvasmányos és elgondolkodtó történet. Nincsenek benne sem szuperhősök, sem vicces állatok, nem pályázik szépirodalmi babérokra, nem akarja újra feltalálni a képregény műfaját, nem egy önsajnáltató önéletrajz, és nem is „egy olyan képregény, amelyet én szívesen olvasnék”, ahogy nem egy amatőr alkotó szokta felvezetni saját koppintott agymenését. Nagy tisztelet jár a kiadónak, a Libri (korábban Nyitott Könyvműhely), amiért minden évben megadja a lehetőséget egy újabb szerzőnek, és hagyja is kibontakozni.

Szép erényeinek a dacára azonban a Slusszkulcs Klán nem sikerült hibátlanra, aminek a fő okát az alkotó és a kiadó tapasztalatlanságában látom – ha már hét évig készült a kötet, lehetett volna több időt szentelni néhány dolog átgondolására, pár szerkesztési sutaság helyrehozására. Hozzáteszem gyorsan, hogy ez nem az ő hibájuk, elvégre a képregényszerkesztői „szakma” Magyarországon még annyira sem létezik, mint a képregényalkotói, márpedig itt olyan dolgokról van szó, amelyeket csak a gyakorlatban, hosszú évek alatt lehet megtanulni.

Az első probléma a bevezetéssel van. Bármennyire fontos is tudatni az olvasóval, hogy miféle képzelt világban jár, a hosszú szöveges ismertető az elején felesleges, ezeket az információkat nagyrészt bele kellett volna építeni a sztoriba, legfeljebb egy-két pársoros narrációs szövegtömb lehetett volna az első oldalakon, hogy ne legyünk teljesen elveszve. De ha már van szöveges bevezető, azt normál betűkkel kellett volna írni – ilyen hosszú szöveget nem szabad „képregényes” fonttal, csupa nagybetűvel szedni, ez nagyon zavarja az olvasást (töredelmesen beismerem, hogy ugyanezt a hibát én is elkövettem néhány évvel ezelőtt, a Fekete-Fehér Képregényantológia 1. számában).

Igazi "kezdő" hiba azonban a szóbuborékok kezelése - a szerző egyszerűen nem veszi figyelembe a képregények szokásos olvasási irányát, sokszor nagyon nehéz felismerni, hogy melyik szereplő "szólal" meg hamarabb, ki kinek válaszol. Ezt vagy a buborékok ügyesebb elhelyezésével, vagy - bonyolultabb esetekben, ha nagyon indokolt - a kép, a plán átszerkesztésével lehetett volna orvosolni.

A képregényt elindító pároldalas villanások ötlete egyrészt tetszett ugyan, de mégis inkább azt a látszatot keltik, hogy eredetileg külön kis epizódokról lett volna szó, vagy amolyan ujjgyakorlatokról, mielőtt belevágnánk a valódi sztoriba. Mindezek együttesen teszik ki az „Első fejezetet”, de nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy ez a címke csak utólagos hozzáadás, nem volt ez így eleve megtervezve. És bizony, ebbe a részbe kellett volna beledolgozni a felvezető szöveg fontos elemeit is.

Arra persze jók ezek a rövid jelenetek, hogy megismerjük a szereplőket, és mint tudjuk, minden jó képregénynek a legfőbb ismérve, hogy jók a karakterei. Ez a Slusszkulcs Klánra nagyrészt igaz, a figurák többségükben érdekesek és különlegesek, csak talán éppen Gus és főképp Pálma esetében marad egy kis hiányérzetem, túl erősnek hat hozzájuk képest a Prédikátor és a Szaxofonos.

Nagyon nem tetszik a vegyes amerikai-magyar környezet, amelyben a történet játszódik. Több ponton is megdől ugyanis az az állítás, hogy ez egy „akármilyen” elképzelt világ, hiszen sok benne a nagyon konkrét utalás. A forintban és centben számolás, a nevek keveredése nem annyira abszurdnak, mint inkább poénkodásnak hatnak.

A narrációval nincs különösebb gondom, sőt, kifejezetten kellemes a történet ritmusa, bár helyenként lassúnak érzem, de ezt annak tudom be, hogy – sajnos – maga a sztori olyan nagyon nem fogott meg. Egyébként is inkább a hangulat az, ami emlézetessé teszi ezt a képregényt, hogy végül kivel mi történt pontosan, nem biztos, hogy sokáig megmarad bennem.

A kivételezést illetően nálam jópont a fekete-fehér színválasztás, illik a sztorihoz is, erős hangulatteremtő elem is. A szürkék használata azonban mindig problémás, illetve, mondjuk inkább úgy, hogy komoly rizikófaktor, sosem lehet biztosra tudni előre, hogy mit hoz ki belőlük a nyomda. Sajnos, elég sok helyen be is sültek, ebből biztos le lehet vonni pár tanulságot. A rajzstílusban leginkább az tetszik, hogy következetesen sikerült alkalmazni 180 oldalon keresztül ezt a nagyon egyedi megoldást. Viszont – legalábbis nekem – ilyen hosszú történetben már kissé fárasztó volt ez a groteszk.

(Valahogy nem tudok nem arra gondolni, hogy ez a történet valójában rajzfilmnek készült, nem képregénynek...)

Örülök, hogy van ez a képregény, örülök, hogy kifejezetten jó lett, kissé bosszant, hogy lehetett volna még jobb is, és azon kapom magamat, hogy el tudnék képzelni további rövid történeteket ugyanebben a világban – talán azokkal kiegészülve még jobban bejönne.

Mint ahogy az is tetszene, ha végre kialakulna egy „magyar szabvány” a képregények formátumára, az amerikai comic book és TPB, a francia album vagy éppen a japán tankobon mintájára. Szerintem kiadónak, alkotónak, gyűjtőnek egyaránt kedvére lenne ez a megoldás, és a boltokban is könnyebben, egységesebben lehetne elhelyezni a köteteket.

süti beállítások módosítása