Még sokan emlékeznek nálunk a francia nyelvű Vaillant-ra és Pifre, meg az azokban látott történetek egy részét magyarul közlő Kockásra. Azt is elég sokan tudják még, hogy ezeknek a magyarországi megjelenése az eredeti lapokat kiadó L’Humanité csoporttal, pontosabban annak tulajdonosával, Francia Kommunista Párttal táplált testvéri viszonynak volt köszönhető. Jóval kevesebbet tudunk azonban arról, hogy a másik olyan nyugat-európai kommunista párt, amely igencsak erős volt a II. Világháború után, szintén rendelkezett saját sajtócsoporttal, és képregényeket is kiadott. Az olasz kisúttörők magazinja 1950 és 1962 között önállóan, Pioniere címen, majd 1963-tól 1966-ig a L’Unità mellékleteként jelent meg Milánóban. A magazin szerkesztője Gianni Rodari, a nálunk is jól ismert író (Hagymácska, Jácint úrfi) volt, aki legjobb barátjára, Marcello Argillire bízta egy új képregényfigura megalkotását. Atomino nem túl hosszú, de emlékezetes pályát futott be, és ha közvetlenül nem is jutott el hozzánk, NDK-beli újrakiadása során az egyik kalandja a Magyar Népköztársaságba vezetett.

Argilli 1926-ban született Rómában. Újságírónak indult, de számos ifjúsági regényt is írt, legismertebb műve az 1971-ben megjelent, kilenc nyelvre is lefordított Ciao, Angela. Barátja, Rodari 1980-ban halála után elkészítette az életrajzát, azóta is gondozza műveit. Rodarival fiatalon ismerkedett meg, általa került a Pioniere-hez, ahol 1952-ben Gabriella Parcával közösen kezdték írni egy Chiodino nevű figura kalandjait, amit képregényként szerettek volna közölni a lapban. Rodari azonban óvatosságból azt javasolta, legyen inkább illusztrált történet – egy évvel korábban ugyanis az olasz kommunista párt vezetője, Palmiro Togliatti és szeretője, Nilde Iotti kemény támadást intézett a képregények ellen a Rinascita hasábjain. „Jellemző, hogy a képregényt Hearst, ez a cinikus és fasiszta imperialista indította útjára” – fogalmazott a harcos amazon, aki később az olasz képviselőház elnöke is lett. (Épp ezért nem lett képregény a Hagymácskából, ahogyan azt Rodari eredetileg tervezte.) Rajzolónak pedig egy ismert festőt ajánlott Rodari: Vinicio Bertit.

A firenzei Berti (1921-1991) addigra már túljutott kubista és futurista korszakán, és négy társával együtt létrehozta a „klasszikus absztrakt” csoportot. Feltehetően a modern festészet Olaszországban sem volt elegendő a megélhetéshez, ezért vállallhatott illusztrációs munkákat – no meg gyermekkori rajongása Pinocchio figurájáért is belejátszhatott ebbe a döntésbe. 1951-ben ő illusztrálta Rodari első mondókás könyvét, és az Argillitól kapott szövegek alapján el is készítette a karaktervázlatokat. A közös munka kicsit nehezen haladt, mert Berti akkoriban még telefonfóbiában szenvedett, és csak levélben tudtak kommunikálni, ám miután 1953-ban személyesen is találkoztak, 30 éven át tartó munkakapcsolat alakult ki köztük.

Az első Chiodino-sztorik illusztrált történetek voltak, de miután a képregényvita kezdett elcsitulni, a szerzők kezdtek felbátorodni. Idővel ugyanis megtudták Togliatti sofőrjétől, hogy a politikus fogadott kislánya, Marisa Malagoli nagyon is szereti a Pioniere-t, és azon belül is Chiodino a kedvence. Ezt szabad jelzésnek vették, és a továbbiakban már „valódi” képregény lett a sorozatból.

1963-ban úgy döntött a L’Unità, hogy az egy évvel korábban megszűnt, és Chiodinón kívül néhány francia képregényt (Pif, Placid et Muzo, Arthur) is közlő Pioniere-t feltámasztja, és a lap heti mellékleteként jelenteti meg. Argilli úgy érezte, ehhez az újrainduláshoz új figurát is érdemes megalkotni, így jött létre Atomino. Sajnos, az Il Pioniere dell’Unità csak három és fél éven át tudott kitartani, ám ezalatt közölt további Pif-történeteket is, és itt jelentek meg olaszul a nálunk is ismert Reménység Úttörői.

Atomino még Chiodinónál is nagyobb népszerűségre tett szert, és az Il Pioniere dell’Unità bukása után a Noi Donne című női magazinba került át, ahol egészen 1974-ig jelentek meg a kalandjai, ezt követően pedig számos újrakiadásban volt része.

A hazai karrierrel csaknem párhuzamosan Argilli és Berti figurái keleti hódítóútra is indultak. Az NDK-beli Frösi magazin már 1963-tól közölte Chiodino kalandjait Ferri címen, rá egy évre pedig Atomino is beköszöntött (ő megőrizhette a saját nevét). A Frösi számos külföldi képregényt tartalmazott, köztük Korcsmáros Pál, Zórád Ernő, Sebők Imre, Gugi Sándor és Dargay Attila munkáit, de az igazi sztárnak Atomino számított, annak ellenére, hogy a kiadó ellenezte a „nem-szocialista” országokből érkező képregényeket. Ám Atomino annyira népszerűnek bizonyult, hogy a lapban futó történetek egy részét, valamint néhány, a lapból kimaradt történetet kis füzetekben is kiadták. Mind Chiodino, mind Atomino kalandjainál voltak átszerkesztések (az NDK-ban nagyon nem szerették a szóbuborékokat, igyekeztek mindent szöveget képaláírássá változtatni), és sok helyen elég alaposan adaptálták a szöveget. Sőt, újabb, kelet-német alkotók által készített részekkel is kiegészítették a sorozatot.

Bár az Argilli-Berti páros neve szerepel rajta,minden bizonnyal nagy mértékben átdolgozhatták az Atomino a Magyar Népköztársaságban című részt is az NDK-s közléshez. Ez az epizód már amolyan „piccolo”-ként, a Frösi mellékleteként jelent meg. Ezekből összesen 14 volt, 1968-ból és 1969-ből datálódnak – nem sikerült beazonosítani, hogy milyen olasz eredetinek felelnek meg legalább részben.

Lássunk néhány részletet ebből a kalandból, amelynek az oldalai felváltva jelentek meg színesben és fekete-fehérben.

A történet elején Atomino és barátnője, Smeraldina a tévében egy Magyarországról szóló filmet néz. „Bárcsak ott lehetnék!”, sóhajt fel Smeraldina. Atominónak ötlete támad, kézen ragadja, és szuperképességeinek köszönhetően pillanatok alatt el is viszi Berlinből Budapestre.

Pesten beülnek egy jó étterembe, ahol a cigányprimás csak Smeraldinának játszik. Ám sajnos, amikor fizetésre kerülne sor, kiderül, hogy Atomino otthon felejtette a pénztárcáját. Hazaugrani érte nincs inyére, úgyhogy felkínálja, hogy ledolgozná a fogyasztás árát.

Természetesen mosogatásról lenne szó. Atomino magabiztosan közli, hogy pillanatok alatt újat készít az elromlott mosogatógép helyett, ám sajnos, valamint elhibázhatott a tervezésnél, mert az ripityára töri a tányérokat.

Atomino előbb elszalad ragasztóért Smeraldinával, amihez valamilyen fura oknál fogva előbb át kell menniük az Erzsébet-hídon, el a Parlament előtt, majd szó szerint be kell ugraniuk a Margit-szigetre, és csak ezután találnak olyan boltot, ahol embernagyságú tubus ragasztót kapni. Ám sajnos, az ötlet nem válik be, így kénytelenek a maradék tányért kézzel elmosogatni. Ez már nagyon nincs ínyére Smeraldinának, aki a munka végeztével sodrófát ragad, hisz ő nem ilyen városnézésről álmodott, hanem a Balatonról.

A haragos Smeraldina végigkergeti Atominót az országon, aki hiába próbálja rögtönzött idegenvezetéssel felhívni a figyelmét a táj szépségeire, az újonnan épült ipari létesítményekről nem is beszélve. Villámgyorsan haza is futnak.

Még szerencse, hogy ott a tévé, ahol még mindig megy a dokumentumfilm Magyarországról. A Halászbástya, Eger és Sopron láttán Smeraldina megbékül, és együtt nézi tovább Atominóval.A tanulságok levonását az olvasóra bízzuk.

Főbb felhasznált források:

Atominóról egy NDK-s képregényeknek szentelt honlap; Atominról és alkotóiról egy olasz honlap; Argilli Bertiről és együttműködésükről

A magyarországi kalandért köszönet Michael Scholz történészprofesszornak, aki volt kedves saját, gyerekkora óta őrzött példányát lemásolni az illusztrációkhoz.