Minden képregénybörzén találok valami váratlant, ami aztán elvezet valami különlegeshez. Ezúttal Kiss Ferenctől, minden magyar gyűjtők legelszántabbikától kaptam cserebere alapon egy amerikai füzetet, nevezetesen a Classics Illustrated 62. számát. Képregényként nem nagy élmény, ám történeti érdekességként megbecsülendő, és amit a további kutakodás után megtudtam, talán még épületes és elgondolkodtató is.

Eléggé közismert nálunk is a Classics Illustrated története: ez az 1941 és 1971 között futó sorozat klasszikus és populáris irodalmi műveket dolgozott fel képregények formájában, és ma már azt is elég pontosan tudjuk, hogy nagyban pont ez az ötlet inspirálta az 1950-es években a képregény sajátosan magyar, „adaptációs” válfaját. Ami odaát ritkaság volt – mind Amerikában, mind a nagy európai képregénytermelőknél (Franciaország, Olaszország) a képregények 90-95 százaléka eredeti mű, nem átdolgozás, a japánokról nem is beszélve – nálunk sokáig az egyetlen megjelenési lehetőségnek számított. Bár időről időre megpróbálkoznak a műfaj felélesztésével, nagyon úgy tűnik, hogy a Classics Illustrated fénykora soha nem fog visszatérni. Márpedig nem túlzás fénykorról beszélni: a televízió elterjedése előtti időkben szinte minden képregényből hatalmas példányszámok készültek, és ez alól nemcsak, hogy nem volt kivétel a CI, hanem éppen egyik fő haszonélvezője volt ennek a korszaknak. Mindig jöttek újabb és újabb korosztályok, akiknek szükségük volt a klasszikusok cselekményét rövidebben (ha nem is éppen mindig teljességében) összefoglaló képregényekre, így rendszeresen utánnyomták a füzeteket. Sokszor változatlanul, ám gyakran új borítóval, majdnem mindig a hátsó borítón található katalógus frissítésével, időnként pedig még a belső oldalak újrarajzolásával is – aminek következtében amerikai gyűjtők között egészen sajátos státuszra tett szert a sorozat.

A Feritől kapott füzet a sorozat 62. részének a hetedik kiadása, amit több, nem minden szempontból egybecsengő forrás ütköztetésével sikerült kideríteni. A tartalma azonos az eredeti, 1949 augusztusában megjelenttel, ám az akkori, vonalas rajzos borítót időközben lecserélték egy festett illusztrációval, amelynek a névtelen készítője szinte biztosan nem azonos a sorozat több füzetét is jegyző Henry C. Kieferrel. Azt már valószínűleg sosem tudjuk meg, hogy a forgatókönyvet maga a rajzoló követte-e el, vagy a kiadó valamelyik munkatársa, mindenesetre a Gutenberg projektnek köszönhetően össze lehet hasonlítani az eredeti novellákkal. A Western Stories kollektív címre hallgató füzet ugyanis Bret Harte-nak (a címlapon az e lemaradt a neve végéről) két talán legismertebb vadnyugati novelláját, a The Luck of Roaring Camp-et és a The Outcasts of Poker Flat-et tartalmazza.

A képregényről tényleg nem lehet sokat mondani, a rajz átlagosan tisztességes munka, a történetvezetés csekély kivétellel szigorúan tapad a novellához. Az első mintaoldal jól mutatja, hogy sokszor párbeszédek nélkül, az eredeti szöveg módosítás nélkül – csak rövidített – bemásolásával oldotta meg az adaptáló a mesélést. (Megjegyzés: a legismertebb magyar átdolgozó, Cs. Horváth Tibor ezzel szemben általában saját szavaival költötte át a történeteket.)

A második mintaoldal a ritkábbik eset: néhány oldalon próbálta párbeszédekkel élőbbé tenni a jeleneteket az átíró. Érdekes, hogy mindkét sztorinak az eredeti prózában igen rövid a lezárása, Harte az olvasóra bízta a részletek elképzelését, míg a képregényben mindkettőnek a végét bontották ki valamivel bővebben a többi oldalhoz viszonyítva.

Ami az igazán érdekes ezekben a vadnyugati történetekben, az az író személye és sorsa. Harte személyes élményeit dolgozta fel novelláiban, amelyeket egy kaliforniai irodalmi magazin szerkesztőjeként közölt a lapban. A The Luck of Roaring Camp elsőre megrökönyödést keltett: olyannyira, hogy a nyomdász visszavitte a kéziratot a kiadóhoz, mondván, hogy itt valami tévedés lehetett, hisz ilyen immorális figurákról szóló történetet biztos nem akarnak megjelentetni. A kiadó végül mégis megbízott Harte-ban, bár az ismerősei közül többen is a nyomdász véleményét osztották. Ám az olvasóközönségnek tetszett az a kegyetlen, vad világ, amiről Harte írt, és még kért belőle. Harte hamiskártyásokból, iszákosokból és garázdálkodókból, prostituáltakból és egyéb kétes hírű hölgyekből álló szereplőgárdája elhozta számára a népszerűséget. Jóllehet több kritika is érte, amiért helyenként túlzásokba esett és nem mindig találta el az egyszerűbb emberek beszédmódját, azt általánosan elfogadják, hogy lényegében hitelesen írta le a vadnyugati kisvárosok törvényen kívüli (a törvény megszilárdulása előtti) állapotát.

A vadnyugat krónikása azonban valójában egyáltalán nem kedvelte ezt az életmódot, és mihelyst anyagi helyzete ezt lehetővé tette, visszaköltözött a keleti partra, Bostonban telepedett le. Ekkor viszont kiderült, hogy az új környezetben felmerülő témák nem fekszenek neki, nem volt rájuk vevő az olvasó. 1878-ban Németországba, majd Angliába költözött, és utolsó, Európában töltött évei alatt ismét visszanyert valamit korábbi népszerűségéből – ám a mai olvasó számára ő már csak ennek a pár vadnyugati történetnek a szerzője marad, amelyekre több film és egy opera cselekménye is alapul.