Amikor 1967-ben pár évre Svájcba költöztünk apám ENSZ-kiküldetése okán, már tapasztalt képregényolvasó voltam. Jól ismertem a Fülesből Zórád és Korcsmáros rajzait (bár a nevüket akkor még aligha jegyeztem meg), valamint Pifet, Totoche-t, Davy Crockettet és a többieket az itthon egyedüliként kapható francia lapból, a Vaillant-ból. De nem hiszem, hogy hallottam volna szuperhősökről, és talán arról sem nagyon, hogy merre vannak, merre nincsenek képregényfigurák. Walt Disney azonban már idehaza is biztos pont volt az életünkben, és Genfbe érkezve egyik első dolgom volt rávetni magamat a Journal de Mickey-re, amely hetente közölte az akkor általam még alig beszélt francia nyelven Mikiegér és Donaldkacsa kalandjait. Bár már közben Batman is melegített a La Suisse hétvégi mellékletében, hogy találkozzunk, komoly rá az esély, hogy az első szuperhős, akinek a kalandjait olvashattam, nem a DC és főleg nem is Marvel világából érkezett, hanem Mickey hűséges barátja, Goofy volt – illetve másik énje, Super Goof, avagy francia nevén Super Dingo.

Megismerkedésünk anekdotája csak annyiban érdekes, hogy amennyire visszaemlékszem, nagyjából szimultán olvashattam először „igazi” szuperhősös képregényeket (a határeset Batman után Superman kalandjait kedvenc tévéújságomban – persze, azért volt kedvencem a Télé-Poche, mert több oldal képregényt is tartalmazott) és azok paródiáját. Talán ezért nem tudom a mai napig túlságosan komolyan venni a szuperhősöket... Akárhogy is, 12 évesen még nem foglalkoztattak mindenféle nüánszok, különleges képességei pedig már Arthurnak, a szimpatikus kis fantomnak is voltak, a láthatatlanná váló Jacques Flash-ról és a lángoló hajú Vlugubu-ről nem is beszélve.

Jóllehet messze nem Super Goof volt az első szuperhős-paródia (Harvey Kurtzman Super-Duper-Man-je 1953-ban jelent meg a Mad magazinban, és talán már ennek is voltak előzményei), abban valószínűleg egyedi, hogy eleve komikus figurára épül. Goofy az 1950-es évektől számított a Disney-istálló egyik sztárjának, és a számos rajzfilmen kívül központi szerephez jutott a még számosabb, a hatalmas igények kielégítésére nem csak Amerikában, hanem több más országban is készült képregényekben is. Legtöbbször a hősies és eszes Mickey Mouse mellett alakította az ügyetlen segédet, de Donalddal hármasban is voltak kalandjaik. Super Goof tulajdonképpen inverz karikatúra, hiszen szuperképességei birtokában Goofy még barátjánál is erősebb és leleményesebb hőssé változik.

Super Goof alapvetően képregényfigura, rajzfilmben csak elvétve szerepelt. Első megjelenése nem is valóságos, hanem csak fantáziálás (The Phantom Blot 2, 1965 február), de az ötlet annyira bejött, hogy az első „igazi” Super Goof fellépés után (Donald Duck 102, 1965 július) alig pár hónappal már saját lapot is kapott a Disney-címeket gondozó Gold Key kiadónál.

Ekkor már végleges színeiben pompázott Super Goof „uniformisa”, vagyis kezeslábasa. Az angolul union suit néven ismert ruhadarab mellén innentől a G betű kiegészült egy S-sel is, míg az átalakuláskor a semmiből előkerülő lepelről eltűntek a foltok. Rögzült a transzformáció mechanizmusa is: Goofynak a kertjében termesztett amerikai mogyoróból kell bekapnia egyet ahhoz, hogy átváltozzon repülni képes, lézerlátással és emberfeletti erővel rendelkező hőssé. A hatás idővel elmúlik, de ez az időtartam kiszámíthatatlan, és Goofy (hacsak el nem felejti) a sapkájában tart mindig néhány tartalékot.

Super Goof „egyenruhájának” megér egy kis kitérőt. Az „igazi” szuperhősöket sokan azzal gúnyolják, hogy „kívül viselik az alsóneműjüket”. Nos, ennél a figuránál szó szerint vették ezt a szokást, noha a lábán utcai cipő van... Igazság szerint azonban már ötven évvel ezelőtt sem volt általános gyakorlat még Amerikában sem, hogy a 19. században játszódó westernekből jól ismert ruhadarabot viseljék akár fehérneműként, akár pizsama helyett – gondolom, a mai gyerekek számára pláne furcsa.

Super Goof többször is harcolt Phantom Blot és a Beagle Boys ellen, de voltak saját ellenségei is, mint például Professor Syclocks és Super Mind. Idővel csatlakozott hozzá unokaöccse, Gilbert, az egyetlen személy, aki ismeri a titkát. Néha ő is felfalt egy szupermogyorót és Super Gilly néven ő is beszállt a kalandokba.

Az ötlet elég eredeti volt ahhoz, hogy jó néhány szórakoztató történethez szolgáljon alapul, de azért mégis eléggé meglepő, hogy közel 20 éven keresztül tudott megjelenni a sorozat. 74 számot ért meg, nagyrészt a Gold Key-nél, majd a végén a Whitmannél, évente 4-6 füzettel. 1984-ben aztán egyik napról a másikra megszűnt, és a figurát is csak elvétve használta a Disney, legalábbis az amerikai kiadású történetekben. A dél-amerikai és európai kiadásokban gyakran előfordult azóta is.

Pár szót az alkotókról: az eredeti Phantom Blot sztorit Del Connell írta és Paul Murry rajzolta. Az első Super Goof szám írója Bob Ogle, rajzolója Paul Murry volt, később Tony Strobl, majd Kay Wright vette át a grafikusi teendőket. A különböző országokban készült sztorikat igen sokan alkották, de azt érdemes megemlíteni, hogy a francia történetek nagy részét a nálunk leginkább a Pif szerzőjeként és főszerkesztőjeként ismert François Corteggiani írta.